2011. december 4., vasárnap

Harmadik fejezet


/Lana szemszöge/
Fáradtan ébredtem, minden tagom sajgott. Az éjjel nagyon nehezen tudtam elaludni, a ma esedékes esküvő képzeletemben generált rémképei villantak elém minden egyes pillanatban, mikor csak lehunytam a szemem. Gondoltam, egy kávé megszabadít a fáradtságomtól, ezért elindultam lefelé, hogy becserkésszek magamnak egy keveset a fekete elixírből. Halkan közlekedtem, nehogy Mathias megneszeljen. A hátam közepére sem kívántam azt a szemetet, nem hogy még koslasson is utánam. Elhaladtam egy szoba előtt, ahonnan mesés gitár játék hallatszott ki. Az ajtó résnyire nyitva volt. Közelebb osontam, hallgatva a dalt, ami mintha a lelkemből szólt volna.

Most elmondom mid vagyok, mid nem neked; vártál ha magadról szép éneket, dicsérő éneked én nem leszek! Mi más is lehetnék? Csak csönd neked.
Ne szólj, ó, csönd vagyok, csönded vagyok, ha rám így kedved van, maradhatok. Ülhetsz, csak tűrve, hogy dal nem dicsér, se jel, se láng; csak csönd mely égig ér.
S folytatom mid vagyok, mid nem neked; ha vártál lángot, az nem lehetek. Fölébem hajolást hamu vagyok, belőlem csak jövőd jósolhatod.
Most elmondtam, mid vagyok, mid nem neked; vártál ha magadról szép éneket, dicsérő éneked én nem leszek! Mi más is lehetnék? Csak csönd neked.”

Mikor belestem, az államat a padlóról kellett felkaparnom. Az ágyon az az ember ült, aki épp a mai napon fogja végérvényesen megpecsételni a sorsom. A gitár az ölébe simult, az ujjai csak úgy száguldottak, miközben játszott, a hangja pedig simogatta a lelkem. A dal pedig tényleg olyan volt, mintha az érzéseimről szólna. Hiszen én csak csönd leszek neki, semmi több! Soha! Ha addig élek is, akkor sem hagyom, hogy elérje a célt, amit evvel a kényszerházassággal el akart érni. Hátat fordítottam és elmenekültem a „szobám” óvó magányába, ahova nem teszi be, nem teheti be a lábát.

/Mathias szemszöge/
Alig, hogy felébredtem, Lisa néni már hozta is fel a kávém. Szúrós, csalódott tekintettel nézett rám. Tudtam, hogy a tegnapi késésem miatt meg leszek dorgálva, és ez miatt iszonyú lelkiismeret-furdalás jött rám. Mikor velem volt, megint gyereknek éreztem magam, akit megszidnak, ha rosszat csinál.

- Szép jó reggelt, gyermekem! Hogy aludtál?
- Köszönöm kérdésed, egész jól. - aztán csend. Hatalmas csend. Már előre utáltam a gondolatát annak, hogy ki fog oktatni. Három... kettő... egy... és...
- Aggódtam érted. - megint csönd. Csak ennyi? Nem is szid le? - Már nem vagy gyerek, Matty, ne nézz úgy rám, mint aki fejmosást várt. - mindig meg tud döbbenteni, de komolyan. Nők... ki érti őket? - Nem szeretem, ha elcsatangolsz, hisz tudod. Úgy szeretlek, mintha vér lennél a véremből. Természetes, hogy aggódom. De bizonyos szinten megnyugodtam, most, hogy találtál magadnak feleséget. - témánál vagyunk... - Mathias Forbes! Ne grimaszolj itt nekem, te szemtelen kölyök! - egyszerre mosolyodtunk el mindketten. - A viccet félre téve, tényleg nagyon örülök a házasságodnak. És annak is, hogy szereted.
- Köszönöm, Lisa néni. -muszáj volt mosolyognom és hazudnom, ami általában nem esett nehezemre, de vele szemben különösen az volt. - Örülök, hogy boldoggá tettelek. - néztem az örömtől csillogó szemeit, és a világ legundorítóbb és legaljasabb emberének éreztem magam.
- Drága fiam, itt nem az én örömöm a lényeg, hanem a tiéd. - körbe tekintett a szobában,majd megakadt a szeme a gitáromon. Láttam, vágyakozva nézi. Mikor kisebb voltam és játszani tanultam, képes volt napestig hallgatni a próbálkozásaimat.
- Játsszak neked? Szívesen teszem.
- Csak, ha tényleg nem esik nehezedre.

Odasétáltam a gitárhoz, majd vissza mentem az én imádott dajkám mellé. Ötletem sem volt, mit kéne játszanom neki, de egyszer csak beugrott valami. Megint Lanára gondoltam, mint egész éjjel. Arra, hogy el kell vennem, hogy örökösöket kell „csinálnom” apám örömére, arra, hogy megkívántam őt, és arra, hogy sosem adom meg magam az akaratának. Az ujjaim maguktól játszottak, a gondolataim pedig dal formájában távoztak belőlem. Becsuktam a szemem, hagytam, hogy peregjenek előttem a képek. Láttam magam előtt Lana arcát, mikor a falhoz nyomtam, mikor meg akarta ölni magát, csak, hogy szabaduljon a fogságból, lepergett előttem anyám halála, az ígéretem Lisa néninek az igaz szerelemmel kapcsolatban, apám döntése az életemről, az, ahogyan megfosztott a szabad akaratomtól, én pedig emelt fővel hagytam magam. Még mindig meg tudok döbbenni azon, hová lett az a fiú, aki voltam. Talán elnyelte a sötétség. Talán az az énem anyámmal együtt örökre elmúlt. Ismét Lanát láttam, ahogy a bőre az ajkamhoz ér, ahogy remeg a szorításomban, ahogy azt a szépen ívelt száját nyaldossa. Érzem, kezdek megőrülni. Létezhet olyan, hogy csak a testébe szerettem bele, a lelkét viszont megvetem és elítélem? Magam sem tudom. Fel sem tűnt, hogy az ujjaim szép lassan abba hagyták a játékot, a gondolatok pedig elfogytak. Szép lassan kinyitottam a szemem, tényleg csak nagyon lassan, mert nem akartam még, hogy a kép, ami elém tárult, elvesszen örökre. De muszáj volt felnyitnom a szemem, hisz nem voltam egyedül.

- Csodálatos volt, drága kincsem. Olyan, de olyan szépen énekelsz. Akkora öröm ez a szívemnek, hisz kicsiny korodban fel akartad adni. De nem tetted. Viszont, kicsi szentem, lassan magadra kell hagynom téged. Segítenem kell Lanának a készülődésben. - Oda kaptam a fejem. Nem tudtam leplezni a kíváncsiságom, tudni akartam milyen ruhát választott. Meg is kérdeztem, de Lisa néni kitérő választ adott. - Nyugodj meg, Matty, minden szem rá fog szegeződni. Ő lesz a világon a legszemrevalóbb menyasszony. Nagyon jól választottál. Délután kettő órára légy kész, kedveském.
- Dadus, amúgy mennyi az idő?
- Még csak nyolc múlott. Miért kérded?
- Azon gondolkodtam, esetleg megint kilovagolnék... -máris a szavamba vágott.
- Na de Mathias! Eszedbe se jusson ilyesmi! Tegnap sem tartottad a szavad, nem jöttél időre. El akarsz késni a saját menyegződről?
- Dehogy is! Csak gondoltam jó lenne kicsit kilovagolni, hogy leküzdjem a lámpalázat, meg minden ilyesmit.
- Állj be a hideg zuhany alá, attól kitisztul a fejed, ha meg inadba száll a bátorságod, vegyél néhány mély levegőt, attól talán rád talál ismét. - értettem én a szóból, reménytelen volt a feleselés. - Kilencre meghozzák az öltönyöd.
- Mégsem kell az nekem. Változtattam a „terven”. Persze, csak ha nincs ellenedre.
- Hallgatlak.
- Nem kell a zakó. Csak ing lesz rajtam. Na meg persze a lovagló köpenyem. Ne nézz ilyen szigorúan. Mivel itt a kertben lesz az esküvő, arra gondoltam, megszöktetem egy kicsit a tömeg elől Achillessel.
- Óh, kicsi szentem, nem is gondoltam, hogy ennyire romantikus vagy. - én sem gondoltam volna, hogy ez annak számít. Csak azért csinálom, hogy ne kelljen sokáig színt játszani.
- Megtennél nekem valamit? - vártam a válaszra. Bólintott, így folytattam. - Rendbe tetetnéd a tóparti házat? Oda szeretném vinni. - Azt már persze nem mondtam, hogy mindkét szobácskát, így lélekben felkészültem mindenre.
- Minden a legnagyobb rendben lesz. De most már tényleg itt hagylak, mert Lana sosem kész.

Miután Lisa néni távozott, kiosontam a szobámból, majd az istállóig meg sem álltam. Felkaptam a köpenyem, Achillesre pedig csak a zablát tettem fel. Úgy, ahogy volt, szőrén pattantam fel és vágtattam vele, mielőtt még az én drága dadusom észre vett volna.

/ Lana szemszöge/
A hajam, a sminkem, a ruhám tökéletes. Elisa néni most végzi az utolsó simításokat. A kertből felhangzik a zsivaj. Életemben nem rettegtem még ennyire. Kész vagyunk. Apám benyit, szól, hogy indulhatunk. Nem szólok hozzá, némán ballagok mellette. Senki sem láthatja rajtam a kétségbeesést, így hát kihúzom magam, büszkén, emelt fővel megyek. Leérünk a nappaliba, majd indulunk a terasz felé, onnan ki a kertbe. Minden tökéletes, mintha csak az álmaiból jött volna elő minden díszlet. Egyetlen egy valami rondít bele a képbe, az pedig nem más, mint a vőlegény. Ráfordultunk a padok között elterülő, hófehér szirmokkal borított ösvényre. Lassan lépkedtem apámmal karöltve az oltár felé. Testestől-lelkestől azt kívántam, bárcsak elmenekülhetnék, bárcsak meghalhatnék. De nem volt választásom. Csak mentem egyenesen a végzetem felé. Hiába volt a szökés, megtaláltak, meghalni lehetetlen, mindig mellettem vannak. Az észérvek sem hatottak apámra. A céget egyesíteni kell, még ha én is vagyok az ára. Ha szegény anya ezt megérte volna. Ő sosem hagyná, hogy apa ezt tegye velem. Egyre közelebb érünk. A lában ólom nehézségű. Látom a piszkos szőke, kuszált haját, látom, ahogy gunyorosan rám mosolyog. Nekem pedig hánynom kell. Mert hát hiába szép látvány, hiába a kidolgozott, kellően izmos test, hiába a csábos mosoly, az igéző tekintet, a műveltség, a zene szeretete, ha valójában ez a máz rideg belsőt takar. Ő olyan... olyan... olyan, mint egy... egy jégcsap! Igen, ez a megfelelő szó rá. mi ketten olyanok vagyunk, mint a TŰZ és a JÉG. Apámnak ezt tudnia kellett volna. De ha már ezt hozta az élet, úgy keverem a lapjaim, hogy a lehető legjobban jöjjek ki belőle. Meglátjuk, ki nevet a végén, Mathias, majd meglátjuk.

/Mathias szemszöge/
Tekintetemmel a teraszt fürkésztem, mikor is kilépett az apja karjába kapaszkodva. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne essen le látványosan az állam. A dajkámmal való beszélgetés után azt vártam volna, hogy a világ legcicomázottabb, leghivalkodóbb ruhája lesz rajta, de nem. Egyszerű volt és mesés. Teljes mértékben illett hozzám. Rajtam sem volt semmi hivalkodó és rajta sem. A ruha lágy esése és csodás szabása egy égbéli angyalt varázsolt belőle, bár maga az ördög bujkál az angyalbőrben. Mezítláb sétált a füvön, mint egy tündér, aki az álmok földjéről érkezett. Őszintén mondom, kellemeset csalódtam benne, bár gondolom, evvel is csak nekem akart bosszúságot okozni. Nagy örömömre, nem jött neki össze. Láttam rajta, hogy ettől a tudattól csak még idegesebb, bár próbálja nem mutatni. Talán mások észre sem veszik rajta, csak én. Azt hiszem, sikerült őt teljesen kiismernem. Minden porcikámmal érzékelem azt a tehetetlen dühöt, ami belőle árad. Nem tud mit tenni, ez benne a legszebb. Élvezem, hogy reménytelenül tehetetlen. Hallom, ahogy egyre közelebb ér felém. Nemsokára az enyém lesz, az én játékszerem. Be fogom törni. Meg fog hunyászkodni előttem, kerül amibe kerül. Nem nyugszom addig, még olyan feleség nem lesz belőle, akinek hála, öregbíthetem majd a Forbes nevet. Hála istennek szemrevaló ez a lány. Mindent megteszek. Bármit, akármit. Ha kell, rettegjen tőlem, de akkor is megtanulja majd, mi is az a tisztelet. Lehunyom a szemem és magam előtt látom, mikor dacosan állta a tekintetem, pedig reszketett a félelemtől. Sosem adná fel. De muszáj lesz neki. Magam előtt látom a barna haját, ami lágyan keretezi azt a hisztis, akaratos arcot, látom a száját, ahogy megremeg a dühtől, és látom a szemét, ami még akkor is lángol, mikor a megalázottság könnyei homályosítják. Ő kell nekem! Meg akarom fékezni a tüzet, ami benne lángol. Mostantól az enyém vagy Lana, az enyém...

***


Még az esküvő kezdete előtt beszéltem apámmal. Megígértettem vele, hogy nem árul el semmit Lisa néninek. Kész csoda, de bele egyezett. Ám ennek komoly ára lett. Elvárja,hogy minél előbb örököst adjunk neki és Lucasnak. Én pedig mindent meg fogok tenni. Most, hogy újra hallottam apám szavait, rájöttem mit kell tennem. Megszűnt bennem minden gyengeség, minden kétség. Újra az a Mathias voltam, aki a menyasszonyommal való találkozás előtt. Kitisztult a fejem. Ő csak egy akaratos gyerek, aki nem tud engedelmeskedni, de nekem fog. Nincs más választása, muszáj lesz neki. Lucas a kezembe tette a kezét, ünnepélyesen is nekem nyújtotta egy szem lányát. A gondolataimba mélyedve hallgattam a pap mondandóját, mindenre reflexből válaszoltam. Az „igent” is hezitálás nélkül mondtam ki, elégedett mosollyal az arcomon. De ami ezután következett, attól bennem is megállt az ütő, nem csak a vendégseregben. Hallgatott. Nem akart válaszolni. Teljesen ledöbbentem, reagálni sem tudtam semmire. Aztán egyszer csak megtört a jég. Angyali mosolyt erőltetett magára, majd nagy sokára kimondta, amit hallani akartam. Éreztem, ezért még meg kell fizetnem neki. Méghozzá most, hiszen eljött az idő. A pap felszólított, hogy csókoljam meg az arát. Én pedig habozás nélkül megtettem, annak ellenére, hogy láttam a félelmet megcsillanni a szemében, pedig nagyon nem akarta mutatni. Magamhoz rántottam, persze csak finoman, még a végén botrány lenne a durvaságomból az előkelő, sznob asszonyságoknak hála. Láttam a szemében, könyörög, legyek kíméletes. Hát nem bánom. Nem kell ahhoz vadul és durván csókolnom, hogy tudja, mi is a rendszer, most, hogy végérvényesen is hozzám tartozik. Egyik kezemmel a derekánál fogva öleltem őt, a másikkal lágyan az arcát cirógattam,miközben lassan lehajoltam a puha ajkaihoz. És megtörtént. Megcsókoltam. Először csak finom, apró csókokkal becéztem az ajkait felváltva, a simogatást félbe nem hagyva. Aztán egyre intenzívebben ostromoltam a száját, egyik kezem vándorolni kezdett a derekán, persze csak az illendőség keretei között, de éppen annyira, hogy érezzem, Lana kezdi átadni magát a vágynak, bár még harcol egy kicsit ellenem. A másik kezem a nyakánál járt. Épp a füle mögött simítottam végig rajta, mikor megadta magát és az ajkai elnyíltak. Végre úgy igazán megcsókolhattam. Soha nem éreztem még ilyet. A vérem száguldani kezdett, ahogy a nyelveink őrült táncba kezdtek. Soha nem éreztem még ilyet. Igaz, nem ez volt az első csókom, sok nő ajkát érezhettem a magamén, de ez mindent felülmúlt. A szenvedély, amivel viszonozta, teljesen magával ragadott. Amikor pedig az apró kis karjait a nyakamba fűzte, teljesen megvadultam, a fantáziám pedig eszeveszetten zakatolni kezdett. Most azonnal az ölembe akartam kapni a puha testét, lecsókolni róla ruhát, ami a hamvas bőrét takarta. De nem tehettem, hiszen nagy a tömeg... A TÖMEG! Mivel a csók eszméletlen érzéki volt, nem szívesen, de abba kellett hagynom, hagynunk, mert ha másból nem is, ebből teljesen biztos, hogy hatalmas perpatvar lett volna. Finoman megszakítottam a csókot, ügyelve arra, hogy a mámor ne szakadjon meg semmiképp. A vendégek éljenzése betöltötte a kertet, én pedig felettébb büszke voltam magamra. Egy kicsit ismét megtörtem őt. Megadta magát nekem. Bele vetettük magukat a násznép közé, majd együtt felvágtuk a tortát, és megetettük a másikat. Megittuk a pezsgőnket is, a poharakat pedig millió darabra törtük a babona végett. Éreztem, hogy Lana feje kitisztult mellettem, és azt is, hogy egyre nehezebben megy neki a színjáték. Tény, hogy én is kezdtem belefáradni a kötelező tiszteletkörök lefutásába, a folyamatos hálálkodásba, meg a gratulációk megköszönésébe. De még nem mehettünk, hisz neveletlenség lett volna a részünkről. Még táncolnunk kellett. Az első tánc volt a miénk. Karon fogtam, bár láttam az arcán, kevésbé sincs már ínyére az érintésem. Készségesen simult az ölembe, bár tudom, nem örömmel tette.
- Mikor lesz már ennek vége? - súgta oda nekem, mikor a zene andalító dallamára mozogni kezdtünk.
- Nemsokára, ígérem. Csak légy engedelmes, és ne izegj-mozogj feleslegesen, rendben?
- Persze, hogy rendben! Csak legyen vége! Nem bírom már tovább ezt az egészet... - akaratlanul is a vállamba fúrta az arcát, hogy a gyötrődés könnyeit elrejtse a nagyvilág elől. Most először volt az, hogy úgymond kissé megnyílt előttem, és láthattam azt a sebzett kamaszt, aki valójában volt.


Intettem a lovász fiúnak, hogy óvatosan, nehogy megvaduljon, vezesse ide a kert végében álló lovamat. Mikor elért hozzánk, felkaptam a még mindig titokban pityergő feleségemet, és a nyeregbe ültettem. Egy határozott mozdulattal mögé lendültem. Aclilles parádézni, forogni kezdett. Nem szokta meg, hogy más is megüli rajtam kívül. Lana önkéntelenül is, kissé ijedten a nyakamba kapaszkodott. Finoman megpaskoltam a ló nyakát, próbáltam megnyugtatni. Mikor végre sikerült, és kevésbé táncolt alattam, végre megszólíthattam a családjaink és a vendégek seregét. Először is elnézést kértem, amiért ilyen hirtelen és ily módon távozunk, majd további jó szórakozást kívántam nekik. A vendégek csók nélkül nem akartak engedni minket, így nem volt választásom. Lehajoltam Lanához, majd gyorsan megcsókoltam. A vágy ismét felizzott bennem, mert megint hagyta, hogy ajkaink őrült játékba kezdjenek. Nem tudom, hogy sikerült, de a csókok közepette mégis elindultunk talán a végzetünk felé...