Liebster Award, ismét :)

Sziasztok :)
Ismételten megkaptam a díjat, ezúttal Summersmile♥ volt az, aki megjutalmazott. Ezúton is hálás szívvel köszönöm :) 

Szeretnék a szokásokon változtatni, ugyanis csak egyetlenegy kérdést teszek fel, és azt szeretném, ha ti, olvasók válaszolnátok rá kommentár formájában.

Mivel egyszer már kiteregettem a személyes információkat magamról, még egyszer nem teszem, de a kérdésekre szívesen válaszolok :)

- Mióta írsz?

Papírfecniken marha régóta, legalább 8 éve, de így, blogosan azt hiszem lassan két éve :)

 

- Mi / Ki inspirál?

Mikor hogy alakul. Van, hogy egy pillanat, egy álom, egy veszekedés, vagy csak egy utcán lezajló jelenet. De akár lehet egy jó könyv, blog, esetleg film. Félreértés ne essék, nem lopok más történeteiből, csak éppen annyira megtetszik benne egy gondolat, jelenet, hogy megihlet.

 

- Melyik a kedvenc évszakod?

Nem tudok dönteni. Szeretem a telet, mert ha minden jól megy, szép fehér a táj, de marha hideg is van, ami szívás. A nyár jó meleg és vidám, csak néha sok a forróságból. Tavasz és ősz... valaha ezek köztes időszakok voltak, de ez a vékonyka határvonal eléggé kiéleződött. Szerintem nem az évszak a lényeg, hanem a hozzá kötődő emlékek. Nem az időjárás, nem is a táj teszi széppé az életet és melengeti a szívünket, hanem az érzéseink, emlékeink :)

 

- Jobb, vagy balkezes vagy?

Kétbalkezes.... Viccet félretéve mindkét kezemmel tudok írni, de a ballal kicsit csúnyábban.

 

- Kedvenc blogod / blogjaid?

Nincs olyan számomra, hogy kedvenc... Ha olvasom, akkor szeretem is. Mindegyiket máshogy, mindegyiket másvalamiért, tehát nem egységes a rendszer, így nem is lehet különbséget tenni.

 

- Tartozol valamelyik fandomhoz? (pl Rusher...)

Tudtommal nem.

 

- Van testvéred?

Mit tartunk tesónak? Két édestestvérem van, mindegyik fiú és fiatalabb nálam. Van egy féltestvér húgunk, apai ágról, de nem ismerjük egymást, csak tudunk egymásról. Emellett az ég megáldott három mostohabátyóval is :) Mi is volt a kérdés? Jah, hogy van-e tesóm... kijelenthetem, hogy akad :D

 

- Milyen az álomsrácod?

Szerintem még nem jött olyan srác a világra :) Kedves, akár a szőke herceg, vad, mint egy rossz fiú, legalább annyira szereti a szexet és az erotikus játékokat, mint Christian Grey :P és minimum olyan helyes legyen, mint Ethan Peck :)

 

- Magassarkú vagy lapos talpú?

Alkalomtól függ, de ha lehet, inkább lapos.

 

- Ismered a blogomat?

Igen :D

 

- Nézel valamilyen sorozatot?

Szoktam. / Kínos, 10 dolog amit utálok benned, El Barco... Több nem jut most eszembe :S /

 

 

AZ ÉN KÉRDÉSEM PEDIG NEM MÁS, MINT:

Mit jelent számotokra az olvasás, az irodalom?

MÉG EGYSZER KÖSZÖNÖM A DÍJAT, A KÉRDÉSEKET, VALAMINT REMÉLEM, HOGY VÁLASZOLTOK A FELTETT KÉRDÉSEMRE.

XOXO Amelié

 

Tizenötödik fejezet

Hellohellohello!!!

Ismételten kész vagyok egy újabb fejezettel :) Úgy érzem igazán megérdemlek egy virtuális buksisimit, mert két éjjelt is végig írtam, aminek az lett az eredménye, hogy túlteljesítettem magam, tehát egy hét lazulás várható és rengeteg, de rengeteg csattanó... NO SPOILER, úgyhogy inkább befogom... nem ittam, csak nagyon jó a kedvem :)
Jó olvasást :)

XOXO Amelié

/ Lana szemszöge /

Már három hete hazajöttünk a kórházból a picikkel. Sean és Sophie szerencsére ép és egészséges. Nagyon virgonc babák, annyi szent. Most, hogy megszülettek, kezdtem belátni, mekkora fába vágtam a fejszém. Bár egyáltalán nem bánom a kicsikéim világra jöttét, de nagyon nehéz egyedül. Igaz, hogy itt van nekem apa, az unokatesóim és Emily, de mégsem stimmel valami. Magányos vagyok. És ami a legszörnyűbb, hiányzik... hiányzik Mathias. Mostanában lett volna a házassági évfordulónk. Bárcsak ne történt volna meg ez a szörnyűség! Bárcsak vele lehetnék... De NEM! Megcsalt! Megalázott! És sosem szeretett! Az üzlet része voltam... hát akkor tessék... megkapta a vállalatot és visszakapta a szabadságát. A gondolataimból a fiam eszeveszett bömbölése riasztott fel.

- Jaj, kicsikém, mi a baj? - emeltem ki az én kis édesemet a bölcsőből. - Ne sírj, különben a húgod is rákezd, kisöreg! - de hiába ringattam, csak nem akart elhallgatni. - Ssss, Sean, hagyd abba, kincsem! - esélyem sem volt elcsendesíteni, így végül Sophie is rákezdett. Nagy nehezen őt is a karomba tornásztam, így mindkét bőgő masinát dajkálhattam. - Ssss, kérlek! - nem tudtam mit tegyek, teljesen elárasztott a kétségbeesés. Azon kaptam magam, hogy én is sírok, velük együtt, gyászolom a házasságom, siratom a darabokra hullott szívem, és próbálok beletörődni abba, hogy a gyerekeim apa nélkül kell, hogy felnőjenek. Annyira belemerültem az önmarcangolás bűzös mocsarába, hogy észre sem vettem mikor jött haza Pete, és lépett be a szobámba, de még azt sem, hogy a gyerekek elhallgattak.

- Hát te meg mi a jó büdös francot kuporogsz a földön? - kérdezte tőlem szép csendben, miközben átvette a kíváncsian szemlélődő kislányomat. - És mi a fenéért sírsz?

- Nem tudtam elcsendesíteni a gyerekeket, és hát egyszerűen kétségbe estem. - szipogtam.

- Mivel próbálkoztál?

- Ringattam őket, de mivel nem jött be, itt kötöttem ki... - mutattam a szőnyegre.

- Megnézted, hogy tiszta-e a pelus? De az is lehet, hogy éhesek... - gondolkodott Pete. Erre én még jobban sírni kezdtem. - Hé, most meg mi a baj?

- Szörnyű anya vagyok, Pete! Erre egyáltalán nem gondoltam! Nem tudom rendesen a gondjukat viselni! Képtelen vagyok rá! Rossz anya vagyok, érted? - öleltem magamhoz a lassan elszenderedő kisfiam.

- Ezt most azonnal fejezd be! - pirított rám. - Nem vagy rossz anya, csak fáradt! A három hét alatt egyszer sem kértél meg, hogy segítsek éjjelente, ha felkelnek, egyedül fürdetted őket, csak akkor engedted, hogy néha segítsek, ha tisztába kellett őket tenni! Mindent egyedül akarsz csinálni, és ez idő alatt még csak ki sem mozdultál a lakásból! - kelt fel mellőlem, és a pelenkázóhoz sétált. Nekiállt, hogy leellenőrizze, nincs-e felesleges rakomány a kisasszony pelusában. - Hát, itt nincs galiba... - szólalt meg kis idő után. - Valószínűleg éhes, de ezen én nem segíthetek. Add ide az öcsit, amíg megeteted az én kis hercegnőm, jó? - nyújtotta felém Sophiet. Lassan magamhoz tértem, és átvettem az én kicsi angyalkám, miközben Pete átvette Seant. - Na, most te jössz, kiskrapek! - gügyögött neki. Na, mit rejtesz abban a csúnya, rossz pelusban? - emelte az orra elé. - Pfúúj! Hát ez bizony büdös... köszi szépen, te kis ördögfajzat! Gyere, öcskös, szabaduljunk meg tőle! - hamar tisztába tette, míg én etettem Sophiet, aztán a kezembe adta az immár illatozó kicsi manócskámat, hogy őt is meg tudjam etetni, végül mellém kuporodott a szőnyegre.

- Köszönöm. - szólaltam meg, miután végre megetettem a lurkókat, és ágyba kerültek. Alig hogy letettem őket, már le is ragadt a szemük, én pedig visszaültem a szőnyegre az unokaöcsém mellé.

- Lana, erre egyáltalán nincs szükség...

- De van! Nem tudom mi lenne nélküled.

- Megy ez neked, nincs szükséged rám, hiszen eléggé mellőződ a segítségem.

- Ne mond ilyet! Ha nem jöttél volna... Istenem, Pete... annyira kivagyok. Annyira mocskos módon egyedül érzem magam.

- Nem gondoltál arra, hogy kibékülj vele?

- Micsoda?

- Jól hallottad... Ki kéne békülnöd Mathiassal.

- Arról szó sem lehet! - keltem ki magamból.

- És mégis miért nem? Ő a kicsik apja! - förmedt rám.

- Elég legyen ebből, Pete! Nem megyek vissza hozzá, mert az a szemét állat megcsalt! Nem voltam elég neki, érted? Nem bírt rám várni! De az a nő sem volt neki elég, mert én is kellettem neki! Mindazok után, amit tett, képes volt lefeküdni velem...

- És bánod, hogy megtette? Ha nem feküdtetek volna le egymással, nem lennének itt a gyerekek! Bánod, hogy megfogantak a kicsik? Erről van szó, Lana? Siratod a szabadságod? A hisztis kamaszkorod? Hogy már nem lehetsz apuci szeme fénye, aki mindent megkap? Baj, hogy fel kellett nőnöd?

- Pete! Hogy mondhatsz ilyet? - kezdtem teljes erővel püfölni a mellkasát, vagyis csak próbáltam, mert lefogott.

- Válaszolj, az Istenit! - rázott meg. - És ne hisztizz, mert a hideg víz alá duglak, mint ahogy te is engem annak idején, ha duzzogtam!

- Bánom, hogy lefeküdtem vele! Mindennél jobban bánom! De hogy a gyerekeimet bánom-e? Soha! Csak azt, hogy az az apjuk, aki!

- De akkor is az apjuk, fogd már fel! - engedett végre szabadon. Fájósan dörgöltem meg a frissen szabadult csuklóim.

- Őszintén leszarom!

- Tudod ki hiszi el! - tolt kifelé a gyerekszobából, mert egyre jobban kezdett elharapódzni a vita kettőnk közt, és nem akarta, hogy az ikrek felébredjenek ránk. A nappaliban viszont újult erővel folytatta. - Lucnak és a szüleimnek bemesélheted, de nekem és Ethannak nem nagyon! Tudod, hányszor hallottuk, hogy éjszakákon át zokogsz utána? Hogy hányszor sírod álomba magad, miközben a nevét mantrázod? Ne nézz hülyének! Azt ki nem állhatom, főleg, hogy évek óta a bizalmasod vagyok, mint ahogy a bátyám is, és mindketten úgy szeretünk, mintha az édestestvérünk lennél! Ne hazudj nekem! - emelte meg az állam, és mélyen a szemembe nézett. - Merd a szemembe mondani, hogy nem érzel semmit Mathias Forbes iránt! Gyerünk! - nem bírtam tovább, a könnyek ismét marni kezdték a szemem.

- Nem megy... - sírtam el magam. - Szeretem, érted? Mindennél jobban szeretem!

- Na, gyere ide, te hisztis liba! - ölelt magához. - Nyugodj meg, édes!

- Nem megy! Hiába szeretem, nem változtat semmin! Ennek az egésznek, ami köztünk volt, vége!

- Nem azt mondtam, hogy ugorj a nyakába most azonnal, de a gyerekeknek apára lesz szüksége!

- Nem! Még a végén elvenné őket...

- Jaj, dehogy.. Vagy talán mégis?

- Nem ismered őt... Apa szerint szívtelenebb, önzőbb és arrogánsabb, mint valaha. Bármi kitelne tőle.

- Ne beszélj már zöldeket! - nevette el magát. - Az a kis takony kevés ehhez.

- Hah, mondja ezt a hátulgombolós! - nevettem el magam.

- De vicces kedvedben vagy, mondhatom. - a vitánkat nyöszörgés szakította félbe, ami az asztalon lévő babafigyelő felől jött. - Most megkegyelmezek, mert hívnak a picik...

- De nem téged...

- Dehogynem! Lana, sipirc pihenni! Itt az ideje, hogy kicsivel több időt töltsek a törpékkel. Te pedig vegyél egy jó forró fürdőt! - mielőtt megszólalhattam volna, folytatta tovább. - Ja, csak úgy mondom, hogy ma enyém az éjszakai ügyelet... hagyj tejet a hűtőben, jó? Csak mert én még nem vagyok szoptatós anya, már bocs a rossz poénért, és egy darabig még nem szeretnék az lenni! Mondjuk ebben az életben soha! - kúszott a fancsali vigyor a képére.

- Te idióta! - röhögtem el magam. - Köszönök mindent, rám férne már egy kiadós alvás.

- Így gondoltam én is. - újabb hiszti a babafigyelő túlsó végéről. - Ez a végszó, megyek is. - azzal nagy lendülettel megindult az emelet irányába.

- Holnap nem leszel ennyire lelkes, ugye tudod? - kiáltottam még utána.

/ Mathias szemszöge /

Sokkal később, Karácsony derekán...

Lassan egy éve annak, hogy Lana elhagyott. Egy hosszú éve, hogy hiába keresem, nem veszi fel. De ennek vége. Ma végre megtudom, hol is bujkál valójában, és ha törik, ha szakad, beszélni fog velem. Nem hagyott nekem más lehetőséget. Egy régi ismerősöm magánnyomozónak állt, így értelemszerűen felkértem rá, hogy derítse ki, hol is tartózkodik jelenleg a szökevény nejem. London egyik félreeső negyedében, egy öt emeletes régi, lerobbant bérházban volt Jefrey McLachlan, a rég nem látott cimborám szerénynek annyira nem mondható irodája. Beléptem a rozzant épületbe, és imádkoztam, hogy felérjek az ötödikre a lepukkant lifttel és hogy az ne zuhanjon le velem együtt. Mikor végre óráknak tűnő perek után felértünk erős késztetés éreztem, hogy lehajoljak, és megcsókoljam a lábam alatt a szilárd talajt, de méltóságom megőrzése érdekében nem tettem. Én ostoba! Bár kértem volna meg Jefreyt, hogy találkozzunk valamelyik kis vendéglőben itt a közelben. Mert ennél a liftezésnél még a szalmonella veszély is jobb. Nem mintha finnyás volnék, de ez a környék nem épp a higiéniájáról és a biztonságáról híres, hanem ellenkezőleg. De hagyjuk is ezeket a gondolatokat. Jelenleg mindennél fontosabb, hogy megtudjam, hol van Lana. Beléptem a nyomozóiroda ajtaján, de elhatároztam, hogy lefelé inkább a lépcsőn megyek.

- Mathias, öreg cimbora! Végre megjöttél! - lépett elém kezét nyújtva Jeffrey, majd hellyel kínált. - Kedvező híreim vannak számodra haver! Megtaláltam a hölgyet, akit kerestél. - csúsztatott elém egy kis papírost, amire a cím volt lefirkantva. - Emellett azt is kiderítettem, hol tartózkodott azelőtt, hogy Londonba jött volna.

- Halljam!

- Dublinba utazott a kicsike, tavaly Karácsony után, viszont pontosabb információm nincs, ezt is csak a reptér utazási adatbázisában találtam. - Jefrey szavai tőrként forogtak a szívemben. Eszembe jutott, mikor tavaly ilyenkor egyszerűen kisétált az életemből, de amint ránéztem a kezemben tartott papírra, tudtam, hogy nemsokára minden meg fog változni.

- Köszönöm! - azzal átnyújtottam a csekket, rajta egy egész tekintélyes összeggel, és már indultam volna, de Jeff megállított.

- Öregem, neked elment az eszed? Van fogalmad róla, mennyi pénz ez?

- Tudom, hogy mennyi, Jefrey!

- Matt, ezt nem fogadhatom el! Nem fizethetsz ennyit! Hiszen, ha úgy vesszük meg sem dolgoztam érte! - tiltakozott még mindig.

- Hidd el, ennél jóval többet is megérnek az információd!

- Nem vagy normális, pajti... Ez a nő elvette az eszed!

- Nem csak azt... - vágtam rá, és kisétáltam.

***

Már egész közel jártam Lana új otthonához. Egész takaros környék, ha úgy vesszük. Barátságos házak, békés, csendes kis utcák. Egészen besötétedett, mire megérkeztem a megadott címre. A ház teljesen sötét volt, ami arról árulkodott, hogy a tulajdonosa nem tartózkodik otthon. Úgy döntöttem megvárom, amíg hazaér. Teltek az órák, már késő éjszaka volt, de Lana még mindig nem ért haza. Az idegeim lassan felmondták a szolgálatot, kezdtem beleunni a várakozásba. Mikor az autó órája hajnali egyet mutatott, végképp belefáradtam és eldöntöttem, hogy hazamegyek. Majd holnap felhívom Jeffreyt és még egyszer megkérdem a címet.

/ Lana szemszöge /

Már azt hittem sosem lesz vége ennek a napnak. Az egész napot apánál töltöttük, aki kivételesen nem ment be a céghez, hogy az unokáival lehessen egy kicsit. Egyre virgoncabbak az ikrek, egyre több dologra figyelnek fel a világból, ami körbe veszi őket. Ez mind szép és jó, de egyre nehezebb kifárasztani őket. Viszont mikor este haza akartam indulni velük, olyan mélen aludtak, hogy nem volt szívem felkelteni őket, amit egyrész magam miatt is tettem, mert ha felkeltettem volna őket, nem lehetett volna bírni velük. Így hát hajnali fél kettő volt, mire beléptem az otthonunk ajtaján kezemben a bébihordozókkal. Ahogy sejtettem, Peternek nyoma sem volt a lakásban. Valószínűleg elment egy kicsit szórakozni, ami rá is fért, mert rengeteget segített nekem az utóbbi időszakban. Mert hát gyorsan elment az idő. A kicsik nemrég múltak négy hónaposak, és egyre jobban látszott a hasonlóság köztük és az apjuk között. A szemük kitisztult, mégis megmaradt a csodaszép acélos szempár mindkét angyalkánál. Már a jellemük is kialakulófélben volt. Sean ugyanolyan higgadt volt, mint Mathias, csendes és nyugodt baba volt. Sophie viszont amikor csak úgy érezte, joga van az elégedetlenséghez, hangot is adott neki. Magamra ismertem az én gyönyörű kislányomban. Viszont ez az egy dolog volt, amiben hasonlított rám. Merthogy a hajuk is szőke volt, ugyan olyan piszkos szőke, mint az apjuké. A szívem majd' megszakadt, ha rájuk néztem, mert azt az embert láttam viszont bennük, akit gyökerestől akartam kitépni a szívemből, de mégsem sikerült.

Felsétáltam a gyerekekkel az az emeletre és szép óvatosan a kiságyaikba raktam az alvó csöppségeket. Vigyázva, hogy véletlenül se keltsem fel őket, aztán elvonultam a szobám fullasztó magányába. Napról napra nehezebb volt elaludni egyedül. Mióta Pete akkor este felnyitotta szemem, miszerint még mindig vágyom Mathias után, már nyíltan, takargatás nélkül emésztettem magam. De a mai éjjel valahogy más volt. Kényelmesen bevackoltam magam az ágyba, és azon nyomban le is ragadt a szemem. Olyan volt, mintha valaki óvná az álmom, mintha valaki féltőn ölelne. Mintha Mathias ölelne...

Reggel kulcszörgésre ébredtem. Rég volt már, hogy ilyen nyugodtan aludtam át az éjszakát, a babák sem keltettek fel egyszer sem. Sőt, még mindig édesen aludtak. Pete némán osont fel a szobájába, nagyon ügyelt rá, hogy ne csapjon zajt. Gondoltam, hogy hulla fáradt, így hát elhatároztam, hogy nem ébresztem fel, majd ha kialudta magát, akkor megyek el a boltba. Szerencsére a dolgok nem így alakultak, mert Ethan betoppant. Emily dolgozott, a bátyónak pedig szabadnapja volt, így hát átjött, hogy foglalkozzon egy kicsit a törpékkel. Én pedig végre elindulhattam bevásárolni.

/ Mathias szemszöge /

Reggel felhívtam Jeffet, aki váltig állította, hogy a helyes címet adta meg, így hát nem maradt más hátra, felöltöztem és visszaindultam Lanához. Bíztam benne, hogy most végre otthon találom, bár azt még egyáltalán nem gondoltam át, mit fogok mondani. A lényeg, hogy egy év után újra láthatom. Leállítottam a motort a kis ház előtt, és épp készültem kiszállni, mikor megláttam őt. A ház felé tartott hatalmas csomagokkal megrakodva. Gyönyörű volt és törékeny, mint mindig, de valahogy más lett. Már az ajtónál járt éppen a zárral babrált, de a sok holmi miatt nehezen ment neki. Erőt vettem magamon, kivágtam a kocsiajtót és odarohantam hozzá.

- Lana... - a hangom hallatán megdermedt, lassan, félve fordult felém.

- Ma... Ma... Mathias... - suttogta. A szemét ellepték a könnyek, az arca eltorzult a haragtól. Közelebb hozzá, hogy letörölhessem a könnyeit, de ő elrántotta a fejét.

- Menj innen! Takarodj! - zokogta. Belépett az ajtón, és megpróbálta bezárni előttem. Pont mint amikor megismertem, de most sem sikerült neki. Ilyen könnyen viszont nem hagyom magam lerázni.

- Nem megyek innen sehova, amíg nem hallgatsz meg! - csuktam be magam mögött az ajtót.

Ketten vannak... - Novella

Sziasztok!
Meghoztam ez első kiegészítő novellát! Ezentúl, ha úgy érzem, a fejezetek között közbeszúrok egy-két háttér információt,  amelyről úgy gondolom, fontos lehet :) Vagy csak egyszerűen nem hagy nyugodni, és csak úgy kipattan a fejemből :) Jó olvasást, remélem tetszeni fog :)


XOXO  Amelié 

/ Lana szemszöge /

- Itt az ideje, hogy induljunk! - kiáltott fel Peter. - Lana, siess, vagy elkésünk a vizsgálatról!

- Jól van, jól van! Megyek már, öcsi, csak ne sürgess! - csuktam be magam mögött mögött a szobám ajtaját, majd lesiettem az emeletről. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, Elly néni még utánam szaladt.

- Édesem! Ha a doktor javasol bármit is, mondjuk vitaminokat, terhesgondozást, sűrűbb kontrollvizsgálatokat, te semmivel se ellenkezz, rendben?

- Nénikém! Ezt már vagy ezerszer megbeszéltük! - mosolyogtam el magam a folytonos aggódásán. Bár tény, hogy én is rettegtem, hogy baj lehet. Mikor kiderült, hogy állapotos vagyok, az orvos javasolta, hogy fokozottan ügyeljek magamra és a kicsire. Azóta eltelt két hónap és egy vizsgálat, amikor az új kezelőorvosomnak valami nem stimmelt az ultrahangfelvételen.

- Tudom, csillagom, de annyira aggódom érted és a babáért.

- Elly... attól, hogy félünk, semmi sem lesz jobb! Inkább bízz abban, hogy minden rendben lesz! - simítottam végig a most már egész helyesen domborodó pocakomon. A nénikém mintha még mondani szeretett volna valamit, de nem tette, mert Peter türelmetlenül dudálni kezdett. - Most már tényleg mennem kell! Nemsokára itthon vagyok, és hidd el, mindenről beszámolok. Puszi!

- Szia életem! Vigyázzatok magatokra! És mondd meg Peternek, hogy óvatosan vezessen! - ölelt meg szorosan, majd utamra engedett.

***

Utáltam a kórházakat. Most mégis itt voltam, és ahogy a helyzet áll, nemsokára megint jövök. Már most imádom a csöppséget a pocakomban, de nem rajongok érte, hogy folyton itt kell lennem. Bár, ha jobban bele gondolok, ez az angyalka mindent megér. Érte szívesen viselem, hogy egy hideg és kényelmetlen vizsgálón fekszem, és a hasamat beborítja ez a hideg, undorítóan nyálkás, zselés valami. Hiszen így láthatom a kicsikémet. A doktor kutakodni kezdett a kézsülékével, lassan mozgatta a hasamon a fejet, hogy mindent alaposan megvizsgálhasson. Peter mellettem kuksolt a széken, azt mondta, ki nem hagyná, hogy megint láthassa a picit, hiszen most már nagyobb és van valami formája is. Hálás vagyok neki. Az előző vizsgálatra is ő hozott el, és szeretné, ha ezentúl is ő jöhetne velem, hacsak nem akkor kell jönni, mikor ő suliban van. Annyira belemélyedt a monitorba, hogy észre sem vette amikor megcirógattam a fejét. Nem sokkal fiatalabb nálam, de olyan nagy gyerek még.

- Mi az ott? - szólalt meg hirtelen az unokaöcsém. Erősebben fókuszáltam a monitorra, hirtelen elöntött az aggodalom.

- Nem vagyok benne biztos, hogy jól látom, amit látok. Nos, akkor hadd lássam! Itt a baba fejecskéje, az alig – alig kivehető kezecskéje, és a kis teste... - ahogy beszélt, folyamatosan mutatta a monitoron, amit látnunk kellett. - De mintha lenne még valaki odabent, de nem tudom biztosra megállapítani. Próbálom meglesni másik irányból is, rendben?

- Rendben! - helyeseltem azonnal. Édes Istenem, csak ne legyen semmi baj! A doktor egyre jobban belemerült a vizsgálatba, keresett egy olyan pontot, ahonnan ki lehet mutatni, mit is bújtat az én pici babám. Egyszer csak a doktor felsóhajtott, majd elnevette magát.

- Hát, kedveském, megnyugodhat, mert nincs az ég világon semmi baj! Minden a legnagyobb rendben van, a fejlődés rendben zajlik! Az egyedüli változás annyi csupán, hogy több vitaminra lesz ezentúl szüksége.

- Tehát akkor mégis csak baj van! - éreztem, hogy a hangom kezd kissé hisztérikussá válni, de szerencsére Pete még időben kapcsolt, és próbált megnyugtatni.

- Lana! Hé! Nincs baj! Lehet, hogy mostantól a további egészséges fejlődéshez több vitamin kell a kicsinek! Ez nem ok arra, hogy bepánikolj... Nincs igazam, doki? - az orvos előbb Petre nézett egy kedves mosollyal, majd rám, és beszélni kezdett.

- A fiatalúrnak teljesen igaza van, Lana. Mostantól fő a nyugalom, a vitaminok és az ásványi anyagok pótlása, no meg a pocaklakók szeretgetése. Merthogy ketten vannak.

- Micsoda? - kiáltottunk fel egyszerre Peterrel.

- Jól hallották! Valószínűleg az előző vizsgálaton is a kettes számú kis jövevényt láttam, de a testvérkéje nagyon jól elbújtatta! Gratulálok, Lana! Önnek ikrei lesznek!

- Ez biztos, doki, nem viccel? - érdeklődött Pete.

- Teljesen biztos! Mint ahogy az is, hogy egészségesek mindhárman. - nem tudtam mit higgyek. Hirtelen az agyam nem akarta felfogni a helyzetet. Folyton visszhangzott a fejemben hogy ketten vannak. Éreztem, ahogy az arcomon hatalmas mosoly terül szét, a szememet pedig ellepik a könnyek. Peter felém fordult, én pedig szorosan a nyakába csimpaszkodtam, és örömömben szinte megállíthatatlanul sírni kezdtem.

- Öcsi! Drága öcsikém! Ketten vannak! Két gyönyörűség bújik a pocimban! - pityeregtem arcomat a vállába fúrva.

- Jaj, Lana! Ne sírj, te butus!

- Örömömben sírok!

- Hát, ha neked ez esik jól... Viszont most én akarok a családból az első lenni, aki gratulál a duplázáshoz! Szép volt, csajszi! Uhh, már alig várom, hogy kint legyenek!

- Azért az még odébb van. - szólt közbe az orvosom.

***

Vacsoránál közöltem a hírt a többiekkel. Dan bácsi először csak tátogott, mint egy partra vetett hal, de mikor felfogta, mit is mondtam, elővette a legjobb pezsgőjét, hogy ünnepelhessen a család, Elly néni pedig sírt örömében. Peter hencegett, hogy ő már tudta, és látta is a kicsiket, Ethan pedig... Hát igen, Ethan. Ő más lapra tartozik. Mindig komoly és megfontolt, de pont ezért szeretem annyira. Bár Petert is egyformán szeretem. Ők ketten kiegészítik egymást. Pont mint Jin és Jang. Peter a szószátyár, hebrencs, kelekótya, míg Ethan a béke, nyugalom, és megfontoltság. Most sem hazudtolta meg magát. Míg a család többi tagja a hirtelen jött ünnepelni vágyásnak tett eleget, magyarán pezsgőt és poharakat kerített, ő szép csendesen mellém lépett, szorosan megölelt, majd suttogni kezdett.

- Bármi lesz is, melletted leszünk, rendben? Főleg, hogy most már egy baba helyett kettőnek örülhetünk... Szeretlek, hugi, remélem tudod. - Puszilt bele a hajamba, majd még szorosabban ölelt.

-Én is, Ethan, el sem hiszed, mennyire!

***

Nem bírtam elaludni, folyton csak forgolódtam az ágyamban. A rövid csevej Ethannel mélyen gondolkodóba ejtetett. Mi lesz velem most? Mi lesz a kicsikkel? Már nem csak egy baba van, akiről gondoskodnom kell, hanem kettő. Két gyönyörű angyal, de dupla teher. Mi lesz velem, ha nem leszek nekik elég? Hiszen nem pótolhatom az apjukat... Egyáltalán mi lenne velem a nagybátyámék és a srácok nélkül? Mi lesz ha már nem lesznek mellettem? Fojtogatott az aggodalom, de nem adhattam fel. A babáimért képes leszek elviselni mindent, ami még rám vár.

Tizennegyedik fejezet

Sziasztok!

Úgy érzem, itt az ideje, hogy felrakjam a friss fejezetet teljes valójában, de hogy mikor érkezik a folytatás, az még kérdéses, mert most kiegészítő részek, novellák következnek. :)
Rövidebbre tervezem a fejezeteknél, viszont bőven tartalmaznak majd háttér információt. :)
A fejezethez pedig jó olvasást :)

XOXO Amelié

/ Peter szemszöge /

Már egy hete Londonban voltunk és egyre nehezebb volt elviselni az unokanővéremet. Lana egész álló nap fel-alá mászkált a lakásban, mint egy ketrecbe zárt vad, pedig az ő állapotában ez nem volt éppen kifizetődő. A nap végére a bokája mindig akkora lett, mint egy mozsár, nekem pedig a fél éjszakám ráment, hogy kimasszírozzam a lábfejélen lévő csomókat. Kezdett teljesen az agyamra menni. Naphosszat nézegette a telefonját, nem tudta eldönteni, hogy végre telefonáljon-e az apjának, vagy sem. Úgy éreztem itt az ideje, hogy a kezembe vegyem a dolgokat. Délelőtt fogtam magam, és valami mondva csinált indokkal leléptem otthonról. Az utam egyenesen a bácsikámhoz vezetett. Hamar odataláltam, szerettem ezt a környéket. Leálltam a ház előtt és egyenesen bemasíroztam. A nappaliban Luc bácsi döbbent tekintetével találtam magam szemben.

- Peter! Hát te meg hogy kerülsz ide?

- Én is örülök, Luc! - öleltem meg a szememet forgatva.

- Hogy vagy? A többiek? Lana? Mi van vele? - hadarta egyszerre. Közben hellyel kínált.

- Pont Lana miatt vagyok itt.

- Rosszul van? Megindult a szülés? Mi van a kicsivel?

- Semmi baja, nyugodj meg! - csitítottam.

- Akkor?

- Lana Londonban van.

- Itt van?

- Nem! Az otthonunkban.

- Micsoda? Semmit sem értek...

- Lana visszaköltözött velem Londonba, de ez egy hosszú történet.

- Ki vele! - azzal szép türelmesen nekiláttam, hogy elmeséljem az eddig történteket. Arról persze, hogy rögtön kettős nagyapa lesz, egy szót sem szóltam.

- Vigyél hozzá! - kért türelmetlenül.

- Remek! - vigyorodtam el. Nem telt bele sok idő, és már le is álltunk a házunk előtt.

/ Lana szemszöge /

Végre meghallottam a kulcs zörrenését a zárban. Nem tudom merre csavaroghatott eddig Pete, de örülök, hogy megjött, ugyanis rettenetesen fájt már a lában, alig vártam, hogy megmasszírozza.

- Az emeleten vagyok! - kiáltottam le neki, hogy tudja, hol is keressen. Hallottam a lépcsők ütemes dobogását, majd a halk koppanást az ajtómon. Furcsa, nem szokott kopogni. - Gyere be! - az ajtó kinyílt, nekem pedig könnybe lábadt a szemem a meglepetéstől. - Apa! Drága apukám! - már pattantam volna az ágyból, de apa megelőzött, az ágyam mellett térdre borult, és a könnyeit nyeldesve ölelt meg.

- Kicsi lányom! Olyan boldog vagyok, hogy végre láthatlak! Mondd, miért nem szóltál, hogy a városban vagy?

- Nem tudtam, mit is mondhatnék. - szipogtam.

- Te kis butus! De mesélj, mi van veled, vagyis veletek? Mindketten jól vagytok?

- Mindhárman, apa. - mosolyodtam el.

- Hát ketten vannak? - simogatta meg büszkén a hasam. - Két csöppség lakozik odabenn?

- Úgy néz ki.

- Mikor tarthatom végre a karomban az unokáim?

- Két hét múlva esedékes, hogy előbukkanjanak.

- Hadd kérdezzek valamit! - nézett rám komolyan, miután adott a homlokomra egy puszit. - Biztos vagy benne, hogy végleg itt maradsz?

- Igen.

- Egyáltalán nem tartasz attól, mi lesz, ha összefutsz valahol Mathiassal?

- Apa, kérlek, ne beszéljünk erről!

- De igenis beszélünk róla! Nem kerülgethetjük ezt a témát, bármennyire fájó is!

- De... - nyüszögtem.

- Semmi de! Hogy akarod majd takargatni előle a pocakodat, később pedig a piciket?

- Attól, hogy itt élek, nem biztos, hogy találkoznom is kell vele! Ez nem törvényszerű.

- De megvan rá az esély.

- Tudom. - mondtam, miközben elnyomtam egy hatalmas ásítást.

- Fáradt vagy?

- Egy kicsit. Tudod, az unokáid nagyon ki tudnak meríteni. Vagy táncosok, vagy focisták lesznek, semmi kétségem efelől. Úgy püfölik a hasam, mintha legalábbis muszáj lenne. - simítottam végig a pocakomon.

- Nemsokára kint lesznek a kis pocaklakók, és akkor majd rájössz arra is, hogy énekesi karrierre is pályáznak. Emlékszem, mikor te megszülettél, nem lehetett egy percet sem aludni. Állandóan fitogtattad a tehetséged és torkod szakadtából üvöltöttél. - nevetett fel apukám.

- Apa! Biztosan csak túlzol! - egy újabb ásítás következett.

- Aludnod kell.

- Apa!

Jó, jó, tudom! Nem vagy már kisgyerek, de most szükséged van a pihenésre, úgyhogy én megyek is! - kelt fel az ágyam mellől.

- De, ugye eljössz még? - kérdeztem félálomban.

- Persze, kicsim! - kisétált a szobámból, halkan csukta be maga mögött az ajtót, én pedig már aludtam is.

/ Mathias szemszöge /

Két héttel később...

Nyolc hónapja hagyott el. Nyolc keserves hónapja. Az életem azóta romokban hever. Magával vitte a lelkemet. Mikor Lana elutazása után először találkoztam az apósommal, olyat mosott be nekem, hogy ömlött az orromból a vér. Nem háborogtam, nem védekeztem, egyszerűen csak térdre estem előtte, a könnyeim pedig megállás nélkül folytak. Nem az fájt, hogy megütött, hanem az, amivel kiérdemeltem mindezt. Az árulásommal, amit a lánya ellen követtem el.

Idővel persze Lucas is megenyhült velem szemben, de bármennyire is faggattam, egy árva szót nem mondott a lányáról, egészen két héttel ezelőttig. Bár, tegyük hozzá, akkor sem nekem mondta. Addig a napig látszott rajta, mennyire meg van törve, mennyire hiányzik neki is Lana, de aznap szinte kivirult. Csak délután ért be a céghez. Mert hát muszáj volt neki és apámnak besegítenie a vállalat vezetésébe, ugyanis nem bírtam egyedül. Kiegyensúlyozottan is nehéz lett volna, hát még így... Láttam, mikor Lucas megérkezett, az arcán boldog mosoly terült szét. Egyenesen apám irodájához tartott. Éreztem, hogy utána kell mennem, és bármennyire is undorító, de hallgatóznom kell. Volt egy olyan sejtésem, hogy Lana áll az örömének hátterében. És mennyire nem tévedtem.

- Edward! - Rontott be apámhoz. - Hazajött! Lana itthon van!

- Miket beszélsz? Ez biztos? - pattant fel az öreg a székéből.

- Teljesen! A saját szememmel láttam!

- És.... egészséges?

- Mint a makk! - örvendezett az apósom. Az volt az érzésem, mintha rejtnyelven beszélnének egymással, de nem különösebben foglalkoztam vele. Ami lekötötte a figyelmem, hogy Lana itt van, és hogy kutya baja. Más már nem számított.

- Lucas, drága cimborám, el sem tudod hinni, mennyire örülök ennek a remek hírnek! - veregette meg apa a barátja vállát. Eleget hallottam, nem éreztem szükségét, hogy tovább maradjak. Lehet, hogy nagy hiba volt, de elsétáltam apám irodája elől.

Most épp egy megbeszélésen ültünk apámmal és az apósommal. Az volt az érzésem, hogy Lana apja nincs teljesen képben. Mintha a gondolatai másfelé kalandoztak volna. Folyton megakadtunk, számtalanszor el kellett neki ismételnünk a kérdéseket. Kissé, nem is tudom, olyan szórakozott volt. Bár az utóbbi két hétben mintha visszatért volna belé az élet, de a napokban valami aggodalom-féle árnyékolta be az arcát. Csak reménykedni mertem, hogy nem a feleségemmel történt valami. Igaz, hogy elviekben én nem tudhatom, hogy itthon van, méghozzá Lucas közelében, de attól még retteghetek. Valahogy azt se bánnám, ha meg kéne halnom, csak annak a nőnek ne essen baja, akit mindennél jobban szeretek. Ezt az oldalamat persze senki sem ismeri. Csak Ő, Lana. Érte dobtam el a jégpáncélom, de mikor elhagyott, vastagabb kérget húzott a szívemre, mint ami előtte ott volt. A merengésemből az apósom mobiljának kitartó csengése riasztott fel.

- Elnézést, de muszáj felvennem! - nézett ránk kissé zaklatottan, majd arrébb sétált. Halkan beszélt a készülékbe, alig értettem mit mond, de nagy nehezen mégis sikerült. - Mondd, mi baj! Hogy micsoda? Mikor? És Lana? Ő jól van? Azonnal megyek! Mondd neki, hogy tartson ki! - hogy mi? Lanának baja esett? Lucas nem szólt semmit, csak felkapta a zakóját, indulni készült.

- Mi a gond, Lucas? - kérdezett rá apám, miközben utána sietett.

- Edward, ez most nem alkalmas! Tudod, hogy megvolt rá az esély, hogy a mai napon el kell mennem! És MOST muszáj! - mi van? Nem értettem semmit sem.

- Most? Akkor meg mire vársz? Menj már, az Istenit! - ezek szerint apám értette. Lucas már majdnem kilépett az ajtón, mikor végre megtaláltam a hangom.

- Várj! Mi van Lanával? Megsérült? Kérlek, hadd menjek veled! Belehalnék, ha bármi baja esne! - álltam fel én is, de apám elém állt.

- Mathias! - fordult felém kiabálva az apósom. - Értsd meg, hogy Lana nem akar látni! Tudom, hogy kihallgattál minket, mikor apáddal beszéltem, de megismétlem, hiába tudod, hogy itthon van, attól még nem akar látni! Azt is tudom, hogy nekem viszont magammal kéne vinnem téged, de nem árulhatom el a lányom, úgyhogy fejezd ezt be!

- Ne tedd ezt velem! - fogtam könyörgőre a dolgot.

- Ne húzd az időt! Nem jöhetsz velem! És különben is, te megtehetted a lányommal, hogy megcsaltad? - Üvöltötte.

- Nem! De az sem igazságos, hogy Lana elhagyott! Még csak meg sem hallgatott! Hónapok óta folyamatosan keresem, és még egy esélyt sem ad! Hát hol itt az igazság? Megcsaltam, igen, de attól még mélységesen bánom, mert az életemnél is jobban szeretem! - fakadtam ki. Már én is üvöltöttem, nem csak Lucas.

- Fiam, azonnal hagyd ezt abba! - próbált csitítani az apám. Leráztam a kezeit a vállamról. Lucas viszont hamar lezárta a vitát.

- Most mennem kell, és te NEM jössz velem, értetted? De annyit megígérek, hogy megpróbálok a lelkére beszélni. - és már itt sem volt.

Nem számított mennyire látni akartam őt, az apósomat nem hatotta meg. Lana ennyire meggyűlölt volna? Nem lehetetlen. Mindent, amit az ülésteremben találtam, ripityára törtem dühömben. Fortyogott bennem a méreg, elöntött a kétségbeesés. Mi lesz így velem? Hát ekkorát vétkeztem, hogy ezt érdemlem?

/ Lucas szemszöge /

Hosszú órák múlva...

Az idejét sem tudom, mióta vártunk a folyosón türelmetlenül. Úgy éreztem, az idegeim lassan felmondják a szolgálatot. Lana órák óta a szülőszobában volt, vajúdott. Pete az egyik széken kucorgott, a lápával megállás nélkül dobolt a linóleumon. Ethan nem bírta tovább, karon fogta Emilyt, hogy hozzon kávét az automatából. Már éppen azon voltam, hogy kiugrom az ablakon idegességemben, mikor végre nyílt az ajtó és kijött rajta az orvos. Ethanék is pont abban a pillanatban értek vissza, így egyszerre rohamoztuk meg az orvost.

- Mi van vele? Hogy van? A kicsik? Bemehetünk hozzá? - záporoztak egyszerre az orvos nyakába a kérdéseink.

- Nyugalom! - csitított minket. - Csak szépen, sorjában! Így ni! Nos, ki az apuka? - nézett végig rajtunk.

- Nincs itt! - feleltem. - De én vagyok a lány édesapja.

- Rendben van. Nos, a szülés nehézkesen, de rendben zajlott le. Mind az anyuka, mind a babák rendben vannak. A nővérek épp mosdatják a csöppségeket.

- Mikor láthatjuk őket? - vágott a doktor szavába Ethan.

- Máris. - mosolyodott el a szülész. - de kérem, ne maradjanak sokáig, Lanának pihenésre van szüksége!

- Köszönjük! - hangzott fel tőlünk a válasz, majd neki is iramodtunk a szobának.

Odabent Lana ijesztő, de mégis bájos látványt nyújtott. Sápadt volt, homlokán izzadtság gyöngyözött, a haja pedig ráragadt a kipirult arcocskájára.

- Sziasztok! - köszönt nekünk. A hangja bágyadt volt, de érződött rajta a boldogság. Körül ültük az ágyát, majd szépen, egyesével rázúdítottuk a kérdéseinket.

- Hogy vagy? - kezdett neki Emily.

- Marha fáradtan, de boldogan. - felelte mosolyogva.

- Mikor láthatom az öcskösöket? - kérdezte Peter.

- Ki mondta, hogy fiúk lettek?

- Miért, nem azok? - kérdezett vissza.

- Nem. Vagyis nem mindketten.

-Mi? Lett egy csajszikám is? - vigyorgott Ethan.

- Bizony ám. - a lányom arcáról le sem lehetett törölni a széles mosolyt, ami azóta, hogy beléptünk, elterült az arcán. - Apa! - nézett rám. - Te nem mondasz semmit?

- Hát, amint látod, szóhoz sem jutok. Szó szerint! - nevettem el magam. - El sem tudom hinni, hogy nagyapa lettem!

- Pedig egyből duplán! - szemtelenkedett Peter. Lana gyöngyöző kacaja öröm volt a fülemnek. Együtt voltunk, beszélgettünk és jókat vidultunk. Tudtam jól, hogy ennél szebb nem is lehetne. Lassan elbeszéltük az időt, és a nővérek végre behozták a kicsiket.

- Hadd lám, hadd lám! - furakodott Pete. - Végtére is én dajkálom majd őket!

- Először hadd fogja meg őket az anyukájuk! - mosolygott rá a nővér.

- Na jó, nem bánom! - pironkodta el magát. - De utána én jövök, stipistop!

- Nyugtass meg, hogy az öcsisajt az idősebb. - szerintem ez Ethan legnagyobb félelme. - Máskülönben nem lesz nyugta a csajszitól! - vigyorodott el.

- Igen, ő érkezett meg először. - a lányom átszellemülten nézett először a fiára, majd a lányára.

- Tudod már, hogy fogják őket hívni? - kérdeztem kíváncsian.

- Persze. A kiskrapekot – puszilta meg a homlokát. - Seannnak fogják hívni. A leányzót pedig – csókolta meg a kis fejecskéjét. - Sophienak. Szerintetek jó lesz nekik a név? - nézett körbe rajtunk.

- Tökéletes. - mondtuk egyszerre.

Tizennegyedik fejezet - Ízelítő :):):)

Sziasztok :)
Nem bírtam magammal, muszáj volt ezt is megírni.
Remélem tetszeni fog :)
XOXO Amelié

- Sziasztok! - köszönt nekünk. A hangja bágyadt volt, de érződött rajta a boldogság. Körül ültük az ágyát, majd szépen, egyesével rázúdítottuk a kérdéseinket.

- Hogy vagy? - kezdett neki Emily.

- Marha fáradtan, de boldogan. - felelte mosolyogva.

- Mikor láthatom az öcskösöket? - kérdezte Peter.

- Ki mondta, hogy fiúk lettek?

- Miért, nem azok? - kérdezett vissza.

- Nem. Vagyis nem mindketten.

-Mi? Lett egy csajszikám is? - vigyorgott Ethan.

- Bizony ám. - a lányom arcáról le sem lehetett törölni a széles mosolyt, ami azóta, hogy beléptünk, elterült az arcán. - Apa! - nézett rám. - Te nem mondasz semmit?

- Hát, amint látod, szóhoz sem jutok. Szó szerint! - nevettem el magam. - El sem tudom hinni, hogy nagyapa lettem!

- Pedig egyből duplán! - szemtelenkedett Peter. Lana gyöngyöző kacaja öröm volt a fülemnek. Együtt voltunk, beszélgettünk és jókat vidultunk. Tudtam jól, hogy ennél szebb nem is lehetne. Lassan elbeszéltük az időt, és a nővérek végre behozták a kicsiket.

- Hadd lám, hadd lám! - furakodott Pete. - Végtére is én dajkálom majd őket!

- Először hadd fogja meg őket az anyukájuk! - mosolygott rá a nővér.

- Na jó, nem bánom! - pironkodta el magát. - De utána én jövök, stipistop!

- Nyugtass meg, hogy az öcsisajt az idősebb! - szerintem ez Ethan legnagyobb félelme. - Máskülönben nem lesz nyugta a csajszitól! - vigyorodott el.

- Igen, ő érkezett meg először. - a lányom átszellemülten nézett először a fiára, majd a lányára.

- Tudod már, hogy fogják őket hívni? - kérdeztem kíváncsian.

- Persze. A kiskrapekot – puszilta meg a homlokát. - Seannnak fogják hívni. A leányzót pedig – csókolta meg a kis fejecskéjét. - Sophienak. Szerintetek jó lesz nekik a név? - nézett körbe rajtunk.

- Tökéletes. - mondtuk egyszerre.

Tizenharmadik fejezet

 Sziasztok :)
Ismételten itt vagyok, méghozzá az új fejezettel :) Remélem tetszeni fog, és azt is, hogy jó sok kommentet kapok :) Jó olvasást, sziasztok :)

XOXO Amelié
/ Lana szemszöge /

Két nappal később...

- Nem érdekel mit mondasz, apa, elutazom Danielékkel! - ismételtem el sokadszorra, mert nem nagyon akarta az én drága apukám felfogni.

- Lana, ez nem így működik. Meg kell beszélnetek Mathiassal. Szegény fiú minden nap keresett, de kénytelen voltam elküldeni, mert te nem akartad látni. - összerezzentem, mint mindannyiszor, ha kimondták a jelenlétemben a nevét. - Azt sem tudom miért akarsz elmenni! Ha vele nem akarsz beszélni, legalább nekem mondd el, miért akarod elhagyni! Az Istenért, kicsim, az apád vagyok, vagy mi a szösz! Két hete még minden rendben volt, erre most tessék.. - sóhajtottam egy nagyot. Muszáj lesz elmondanom mindent neki, mert addig nincs nyugtom tőle.

- Megcsalt...

- Hogy? - hökkent meg apám.

- Úgy, ahogy mondom! Megcsalt valami nőcskével, amíg nem voltam itthon.

- Megölöm! - indult el feldúltan, de visszarántottam a karjánál fogva.

- Apu! Elég legyen! Nem ér az egész ennyit! Egyszerűen csak el akarok menni innen! A bácsikámék, pontosabban a srácok felajánlották, hogy odaköltözhetek. Nincs miért itt maradnom...

- És a munka? Akkor ingázni fogsz? Vissza kell jönnöd ide!

- Nem kell, ugyanis vége a pályafutásomnak.

- Lana, de te imádtad a modellkedést!

- Viszont vannak az életben ennél fontosabb dolgok is.

- És a szakításotok okot ad arra, hogy felrúgd az álmaid? - nézett rám értetlenül.

- Nem, apa. A születendő gyermekem viszont elég nyomós ok, nem?

- Hogy micsoda? - támolygott apám a karosszékéhez. Mosolyognom kellett rajta. Odasétáltam mellé, leguggoltam, s szorosan megfogtam a kezét.

- Hát... nem így terveztem, hogy megtudod, de gratulálok, nagyapa leszel! - sokáig üveges tekintettel meredt rám, de végül megtalálta a hangját.

- Mathias tud róla?

- Nem. Csak te és a bácsikámék.

- Nem teheted ezt vele.

- Már hogyne tehetném? - fakadtam ki. - Ő bármit megtehet? Megalázhat? Kihasználhat? Megcsalhat? Hát nem! Az én gyermekem, és nem az övé! Neki nem jelentettem semmit sem! Miből gondolod, hogy a pici számítana valamit is?

- Lana... - próbált csitítani, de hiába.

- Semmi Lana, apu! Én már döntöttem! És nagyon remélem, hogy nem szolgáltatsz ki neki!

- Az ő gyereke is, kicsim! Abba nem gondolsz bele, hogy ha később jön rá, el is veheti a picit? - kirázott a hideg a gondolatra, de nem adhattam fel.

- De nem fogja megtudni!

- És mi van akkor, ha mégis?

- Tőlem biztos nem! Csakis te árulhatsz el!

- Nyugodj meg, nem rajtam múlik, hogy megtudja-e vagy sem.

- Köszi, apu.

- Menj, csomagolj. Dan és Elly az esti járattal menni akarnak.

- Szeretlek! Köszönöm, hogy elengedsz velük.

- Van más választásom? - a tekintetéből látszott, mennyire le van törve.

- Nem nagyon. - mosolyogtam rá szomorúan.

***

Három napja hagytam el Mathiast. A gép, amivel menekültem a régi életemből alig fél órája szállt le Dublinban. Nehéz volt magam mögött hagyni Londont, apát, a férjem. Pete és Ethan közre fogtak, szorosan öleltek magukhoz. A lelkem mélyén tudtam, hogy nem készültem fel erre a lépésre, de meg kellett tennem. A Mathiassal közös életemnek örökre vége. A könnyeim megállás nélkül záporoztak, temették a fájdalmas szerelmet, amit végérvényesen felrúgtam. Ha a családom nem lett volna mellettem, biztosan tudom, hogy nem bírtam volna. A szemem előtt lebegett apám fájdalmas tekintete is. Láttam rajta mennyire ellene van az utazásomnak, mégis támogatott, hátha ezzel a lépéssel könnyebb lesz nekem. Pedig ha tudná... Semmivel sem könnyebb, viszont szükséges lépés volt. Kitekintettem az ablakon. A csodás ír vidék, a tenger, a sziklafalak kislányként is megnyugtattak, mint ahogy most is. Annyira, hogy álomba is szenderültem.

Mikor felébredtem Daniel épp ráfordult a feljáróra. Szép kényelmesen bepakoltunk, én pedig elfoglaltam a vendégszobát, ami mostantól az otthonom lesz.

***

Fél évvel később...

- Megint keresett. - motyogtam kifelé menet az öcsémnek. Mathias még mindig keresett. Mintha nem akarná felfogni, hogy vége.

- És? Felvetted?

- Mégis mit gondolsz?

- Gondolom a szokásos. Hívott, de te megint nem vetted fel neki.

- Pontosan. Apa is hívott.

- Na és, elmondtad már neki, hogy ketten laknak a pocidban? - nézett rám nagy szemekkel Pete.

- Nem, még nem volt rá alkalmam. Neki sem vettem fel.

- Lana! - nézett rám szúrósan. - Alig beszélsz apáddal. Azért, mert elhagytad Őt, még nem jelenti azt, hogy Luc bácsival is meg kell szakítanod minden kapcsolatot! - kinyitotta nekem a kocsiajtót. Épp a terhestornáról igyekeztünk hazafelé. Majdnem nyolc hónapja várom az én gyönyörűségeimet. Lassan szülök. El sem tudom hinni.

- Pete, kérlek, váltsunk témát! - nehezen másztam be az ülésre, akkora voltam, mint egy bálna. Hol van már a régi alakom...

- Jó, rendben. És mikorra várod a piciket? - szállt be mellém.

- Augusztus elejére.

- Azt tudod már, hogy mik lesznek a babák? Úgy értem, tudod már a nemüket?

- Nem. Azt szeretném, ha meglepetés lenne, de az orvos azt mondta, nagyon takargatják magukat. Mintha ők sem akarnák, hogy megtudjuk, kik lesznek. - mosolyodtam el. - útban voltunk hazafelé, mikor is elhaladtunk egy kis közért mellett.

- Peter, megállnál a boltnál? Úgy ennék egy kis körtét.

- Kívánságod számomra parancs, hercegnő!

- Ne cikizz már! - bokszoltam vállon nevetve. Leparkolt, és elindult, hogy teljesítse az óhajaim. - Ja, és hozz egy kis dinnyét is! - kiáltottam utána.

Még most sem tudom elhinni, hogy ketten vannak. Mikor az orvos közölte velem, örömömben elsírtam magam. De aztán hamar elöntött a kétségbeesés. Fogalmam sem volt, hogyan fogom egyedül felnevelni a babákat. Igaz, hogy itt van nekem Dan, Elly és a srácok, de nem mehet így a végtelenségig. Ethan hazahozta bemutatni a barátnőjét, majd nem sokkal később bejelentette, hogy össze szeretnének költözni. Pete, aki ugyan még csak tizenhét, szintén kergeti a lányokat, tehát ő sem marad sokáig mellettem. Hiába, az élet nem áll meg, csak mert én boldogtalan vagyok.

Mire feleszméltem a gondolkodásból, Peter már vissza is ért hatalmas csomagokkal megrakodva. Bepakolt mindent a csomagtartóba, aztán visszaszökkent mellém.

- Kell még valami, vagy indulhatunk?

- Szerintem semmi.

- Bemenjünk a bababoltokba is, ha már errefelé járunk?

- Nem kell, köszönöm. Holnap jövünk Ethannal és Elly nénivel vásárolni.

- Engem meg kihagytok, mi?

- Nem, dehogy! Csak nem akarlak ezzel is traktálni. Egész eddig te furikáztál mindenhová, gondoltam kaphatnál végre egy szabadnapot.

- Na jó, nem bánom. Addig mi apával kifestjük a babaszobát.

- Megtennétek? - bújtam örömömben a vállához.

- Naná! Már alig várom, hogy megérkezzenek a tökmagok!

- Én is! El sem hiszed milyen nehezek! - mosolyodtam el. Közben lassacskán hazaértünk.

- Nem baj! Az a lényeg, hogy egészségesek legyenek. És különben is, te világ életedben vékony voltál! Simán vissza tudsz fogyni. - szállt ki mellőlem, hogy kisegíthessen.

- Uhh, köszi. Lassan ki se tudok szállni segítség nélkül.

- Nincs mit! Na irány befelé! Majd én bepakolok.

- Tündér vagy, öcskös!

***

A bababoltban szebbnél szebb ruhácskák sorakoztak a polcokon. Azt sem tudtam hol áll a fejem, annyi minden szükséges holmi volt a hangulatos kis üzletben. Ethan tétován nézett körbe, fogalma sem volt, miben is segíthetne nekem és az anyjának. Elly elzavarta, hogy válasszon két praktikus, de csinos babaágyat, és egy ikerbabakocsit. Abban bízott, hogy ez talán még az ő ügyetlen fiának is sikerülhet. Jót mosolyogtam a kialakult helyzeten. Ethan arca olyan volt, mintha citromba harapott volna, de nem mert vitába szállni az édesanyjával. Elly néni közben szakszerűen járta körbe a boltot, magával rángatva engem is. Szép lassan telepakolta a kosarainkat. Volt benne cumisüveg, vagy egy tucat előke, rágókák, babafigyelő készülékek, bébi étkészlet, törlőkendők, fürdetők, kenőcsök, pelenkák tömkelege és olyan kis zenélő-forgó valami, a kiságyak fölé.

- Na végre! - sóhajtott fel a nénikém. - most pedig jöhetnek a babaruhák. Milyen színűeket szeretnél?

- Fehéret leginkább, mert az olyan semleges. Esetleg még halvány zöldet, kéket, és van egy olyan érzésem, hogy a rózsaszín sem lehetetlen.

- Akkor nézzük a legfontosabbakat. Kell nekik pólya, takaró, rugdalózó... - és csak sorolta és sorolta, a kosarak pedig már színültig voltak. - … sapka, bébioverall... Egyenlőre ennyi elég is. Óh, a legfontosabbat majdnem elfelejtettem. Textilkendő a büfizésekhez.

- Nénikém! - szorítottam meg a kezét, ő pedig felém fordult és türelmesen várta, mit is szeretnék mondani. - Nagyon szépen köszönök mindent! El sem tudom képzelni mi lett volna velem nélkületek. Egyedül nem bírnék ezzel a hatalmas feladattal, remélem tudod.

- Kicsikém! - ölelt magához jó szorosan, már amennyire tudott a nagy pocakomtól. - Mi sem természetesebb ennél! Olyan, mintha a lányom lennél, édesem. Szeretlek, ugye tudod?

- Én is, Elly, én is.

Miután mindent, ami szükséges, beszereztünk, és Ethan bepakolt mindent, elindultunk hazafelé. Otthon a bácsikám és az én imádott kisöcsém tárt karokkal és egy csodásra festett szobával vártak minket. Miközben a ház férfi tagjai nagy erőkkel hordták befelé a babakellékeket, mi a nénikémmel bepakoltunk a szekrényekbe. Mire mindennel végeztünk, már ránk is esteledett. Leültünk vacsorázni, együtt volt az egész család, de feltűnt, hogy a fiúk gyanúsan hallgattak. Máskor végig dumálták az egészet, de most hallgattak, mint a sír. Mikor már nem bírtam tovább, kibukott belőlem a kérdés.

- Mi a baj?

- Semmi. - vágták rá egyszerre.

- Tényleg?

- Igen, Lana, ne parázz. - válaszolta Ethan.

- Akkor kifejthetné valamelyikőtök, mi az oka ennek a nagy hallgatásnak. A nagybátyám és a nénikém zavartan fordították el a tekintetüket. Végül Dan bácsi törte meg a csendet.

- Kicsikém... nem is tudom, hogyan kezdjek neki.

- Akkor mégis csak baj van?

- Nem, dehogy! - vágta rá Elizabeth.

- Arról van szó, - folytatta a bácsikám - hogy új állást kaptam.

- De hát ez nagyszerű! - ujjongtam.

- Nem igazán. Ugyanis az Államokban kéne, hogy dolgozzak.

- Oh...

- Elly velem jönne, de miattad nem akarom elfogadni a lehetőséget.

- Bácsikám!

- Lana! Nagyon fontos vagy nekem, kicsim, és nem akarlak cserben hagyni.

- Meg leszek, ne aggódj! Végtére is itt lesznek velem a srácok.

- Épp erről van szó. Ethan és Emily szeptemberben Londonba költöznek, és hát... szóval Pete is velük megy, ugyanis ott fog tanulni. - kínos csend. Elkezdtem feldolgozni az imént hallottakat és hamar döntöttem. Ne várhatom el, hogy mindent feláldozzanak értem, hiszen annyit segítettek már.

- Rendben van. Daniel, nyugodtan vállald el az állást, és Elly, te s nyugodtan menj vele!

- De akkor mi lesz veled? - vágott közbe Pete.

- Egyszerű! Visszaköltözöm Londonba.

- Hogyan? - hangzott négy felől a kérdés.

- Ethan és Emily nyugodtan összeköltözhetnek, és ha Peternek megfelel, lakhat velem. Így a bátyókámnak is jutna némi magánélet, és én sem lennék egyedül. Persze csak ha a fiúk is beleegyeznek. - aztán az unokatestvéreim felé fordultam. - Nos, mit szóltok hozzá? - félve néztem rájuk, hátha Pete nem akar majd velem élni. Eddig is csak nyűg voltam a nyakán, mindig őt ugráltattam, nem csodálnám, ha a hócipője is tele lenne velem.

- Király! - kiáltott fel Peter. Hatalmas kő zuhant le a vállamról, Elizabeth és Daniel ajkát pedig egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Egyedül Ethan nem adott még választ. Csak némán ült, végül nagy sokára megszólalt.

- Bírni fogod a Taknyossal? - vigyorodott el. Hálásan mosolyogtam rá.

- Hé! - kontrázott az újdonsült lakótársam.

- Tudod, hogy imádom őt. És a legjobb az egészben, hogy lett egy ingyenes bébicsőszöm. - erre a kijelentésemre mindenki egyszerre nevetett fel az asztalnál.

Az idő rettenetesen gyorsan telt, és mire észbe kaptam, már minden holmink Londonban volt. Mi pedig már költözhettünk is. A búcsúzás Danieltől és Ellytől fájó volt, náluk olyan otthonra leltem, amilyenre a házasságom előtt sohasem. Nehéz szívvel hagytam ott Írországot és félve tekintettem előre, most, hogy újra Londonban kell élnem. De legalább nem leszek egyedül. Pete és én egy gyönyörű, kedves kis házat vettünk a kertvárosban, amit nagy nehézségek árán, de végül is berendeztünk. Apának még nem szóltam, hogy hazaköltöztem, még nem éreztem szükségét. Ethan és Emily nem messze tőlünk vett egy takaros kis lakást. Az elrendezése egyszerű volt, mégis gyönyörű. Úgy éreztem, most az egyszer talán minden sikerülni fog.