Tizenhetedik fejezet

Sziasztok!
Először is nagyon de nagyon kellemes Húsvétot így utólag. Másodszor, végre nagy sokára meghoztam a fejezetet. A hibákért előre is bocsánat... Túl nagy a körmöm, még nem voltam rendbe hozatni, ezért lehet, hogy elgépeltet itt-ott. Harmadszor... vannak új képek, új szereplők, lessétek meg :) És nagyon de nagyon sok visszajelzést szeretnék :)
Jó olvasást hozzá :D

xoxo Amelié

/ Lana szemszöge /

Edward már vagy egy fél órája babusgatta az ikreket, de mióta Pete lehozta őket, egy szót sem szólt, egészen mostanáig.

- Mégis mikor akartad elmondani? - hanga csendes volt, túlon-túl nyugodt.

- Azt hiszem, soha. - válaszoltam a tőlem telhető legnagyobb higgadtsággal.

- Gondoltam. Szerencsére a kezdetektől tudtam az igazat. - ijedt tekintetemet látva még hozzá tette. - A fiamnak nem szóltam, ne aggódj. - Miután kellően összeszedtem magam, megkérdeztem azt, ami jelenleg a legjobban érdekelt.

- Mégis honnan tudtad meg?

- Apádtól. - a szemem sarkából láttam, hogy apa egészen apróra összehúzva magát épp kisomfordál a nappaliból.

- Apa! - ripakodtam rá. - Hogy tehetted ezt? Miért árultál el? - hisztérikusan tombolni kezdtem, mire a kicsik felsírtak. Éreztem, hogy elvetettem a sulykot és túl hangosan adtam teret a dühömnek. Odaléptem Edwardhoz, majd kivettem a kezéből a gyerekeimet. -Ssss... semmi baj! Nyugalom! Itt van anyu, csak kicsit ideges. - Sean és Sophie szép lassan elcsendesült, Edward pedig rögvest értük nyúlt. Nem akartam goromba lenni vele, így visszaadtam neki az unokáit. Aztán apához fordultam. - Mégis mikor árultál el, ha szabad tudnom?

- Már az utazásod napján elmondtam az igazat. Nem titkolhattam! Ő is a nagyapjuk! - mutatott a barátja felé.

- Ezért tudott rólam mindent? Hogy hol lakom? Merre voltam?

- Igen.

- Nem állt szándékomban elmondani a fiamnak. Mint akkor, most is az a véleményem, hogy a te dolgod közölni vele. - szólt közbe az apósom. - De jó lenne, ha még idejében megtennéd. Bárhogy is alakul az életetek, a gyerekek összekötnek titeket. Neki is joga van hozzájuk.

- Nem! Nem és nem!

- Lana! - szólt rám Peter. - Eddig elviseltem a hisztériádat, ahogy apád is, de betelt a pohár! Az a kretén, már bocsánat Edward bácsi, szóval az a kretén a gyerekeid apja. Mondd el neki! Ne félj, nem veheti el tőled őket! Nem hagynánk! Se én, se apád, se a szüleim, se Ethan!

- De én nem akarom!

- Kicsim! - szólt rám apa. - Ha el is váltok, attól még apa kell nekik. Ezt a szerepet sem Pete, sem pedig Ethan nem tudja betölteni. Emellett azt sem akarhatod, hogy Mathias nélkül kelljen felnőniük. Ha az ő érdekeit nem is, de a gyerekekét legalább tartsd a szemed előtt. - próbált jobb belátásra bírni. Mélyen elgondolkodtatott a mondanivalója. A kicsik nem ezt érdemlik tőlem.

- Jó, nem bánom. Ha kiengedik, elmondom neki az igazat.

- Ugye, hogy nem volt ez olyan nehéz? - veregetett hátba az unokaöcsém.

- Áhh, dehogy, ez nekem meg sem kottyan! - duzzogtam tovább.

/ Mathias szemszöge /

Két napja, hogy kiengedtek a kórházból. A balesetem napján bejött hozzám az ügyvéd, ahogy azt elrendeltem. Elkészítettük a válási papírokat, amiket el is küldettem Lanának. Nem küldte vissza. Ha belegondolok, hogy mit tett velem, még most is könnybe lábad a szemem. Végül is érthető. Megcsaltam, ő pedig nem akart velem maradni ezek után. Én hajszoltam annak a másiknak a karjaiba. De ez nem mentség! Ő papolt nekem a házasságról? Ő, aki mással élt, miközben minket még összekötött a házasság? Lassan megőrülök. Még szerencse, hogy nem vagyok ágyhoz kötve. A gipsz nem szép látvány sem a karomon, sem a lábamon, de legalább dolgozatok. Be kell mennem apához és Lucashoz. Már épp nyitottam volna az ajtót, mikor is Lana lépett be rajta.

-Hát te?

-Neked is szia! - lépett beljebb.

-Mit akarsz? Remélem a válási papírokat hoztad vissza. - durván beszéltem vele, de nem tudtam máshogy tenni a lelkemet marcangoló fájdalomtól.

-Itt van nálam, ne aggódj. De mielőtt átadnám, beszélnünk kell! - nem zavartatta magát, az asztalomhoz sétált és leült.

- Nincs miről beszélnünk! Nem érdekelsz! Add oda a papírokat és tűnj el! - kiabáltam rá.

- Fogd be a szád, és hallgass meg! - pattant fel a székből, és dühösen nézett rám.

- Már miért kéne? Nem akarlak többé látni, csak a papírokat akarom, ami megszabadít tőled! - Lana arcáról eltűnt a düh, helyét átvette a csalódás és a fájdalom. Csak tudnám miért játssza meg magát!

- Rendben, Mathias! Itt vannak a kibaszott papírjaid, - vágta az asztalhoz őket. - légy nagyon boldog velük. De ne feledd, életed legnagyobb hibája volt, hogy nem hallgattál meg. - törölt le egy könnycseppet az arcáról. - Még annál is nagyobb, mint amikor megcsaltál! - kirontott az irodámból, és úgy csapta be maga után az ajtót, hogy az iroda falai beleremegtek.

- A tetves kurva kibaszott életbe! - ordítottam fel, majd nem zavartattam magam a gipszek miatt, pusztításba kezdtem. Eldöntöttem mit kell tennem. Nem maradhatok Londonban. Lana az emeleten alakíttatja magának az irodáját. Vele együtt kéne vezetnem a céget. Ha jól tudom, az irodája már holnapra készen lesz, de ő csak két hét múlva szándékozik kezdeni, mondván sok az elintéznivalója. Mióta bent volt nálam a kórházban, apám úgy bánik velem, mint egy leprással, Lucas pedig szinte tudomást sem vesz rólam. Ha ez a balhé is a fülükbe jut, nem lesz többé nyugtom. Mire Lana felkészül, hogy vezethesse a céget, addigra elintézem, hogy a washingtoni cégcsoportunknál legyek, mint az Államok-beli központi vezető. Nincs más hátra, mint előre. A telefont kézbe vettem és nekiláttam elintézni mindent.

/ Lana szemszöge /

Január közepe....

Szörnyű Karácsonyom volt és még szörnyebb Szilveszterem. Mindezt miért? Mert a férjem válni akar. Nem elég, hogy megcsalt, egyedül hordtam ki és szültem meg a gyermekeit, megbántott, félreértett, balesetet szenvedett, amitől majdnem megőrültem, még el is akar válni. Hát csak tessék! Nem hallgatott végig, mikor mesélni akartam neki a kicsikről, akik most már öt hónaposak. Hát most már soha többé nem kell ezt tennie, kivéve mikor az üzletről van szó. Ma kezdek a cégnél. Még szerencse, hogy tanultam marketinget. Igaz, hogy a hónap elején kezdenem kellett volna, de meg kellett szerveznem mindent. Bébiszittert kellett találnom a gyerekek mellé, mivel nem várhatom el, hogy mindig Ethan, Emily vagy Pete vigyázzanak a lurkókra. Egyenlőre csak egy hétre vállalta el a felügyelést, és csakis reggel nyolctól délután kettőig. De nekem ez is bőven megfelel. Egész éjjel fent voltam, hogy mindent előkészítsek, és hogy leírjam,mit hol talál meg. Pontosan érkezett a hölgy, szerencsére, így én is időben el tudtam indulni. Pete autója rosszalkodott, így nekem kellett eldobnom az óráira, de még így is időben értem be az irodába, az első megbeszélésemre. Legalábbis azt hittem, mert időközben kiderült, hogy Mathias fél órával előbb elkezdte az ülést, csak nekem felejtett el szólni. Rohantam a tárgyaló felé, ahogy csak tudtam, nem akartam még többet késni, de ügyelnem kellett arra is, hogy higgadtnak, kipihentnek tűnjek a férjem, illetve hamarosan már csak a volt férjem előtt. Megálltam az ajtó előtt, rendeztem a vonásaim, majd egy határozott koppantás után beléptem.

- Csak hogy méltóztatott a hölgy ideérni! - gúnyolódott Mathias.

- Jó reggelt! - köszöntem kedélyesen, mint ha mi sem történt volna. - Tudtommal az ülés csak kilenckor kezdődik, most pedig még csak 8:45-öt mutat az óra. - Fordultam a panaszkodó felé. - Így őszintén nem értem mi okod van a panaszra. Vagy talán előbb kezdődött volna a megbeszélés? - foglaltam helyet. - Mert ha igen, akkor sajnálattal közlöm, hogy engem elfelejtett az illetékes értesíteni. - megsemmisítően néztem rá, majd apámhoz, aztán az apósomhoz fordultam, csókot hintve az arcukra.

- Jó lenne, ha lakatot tennél a szádra. A kezdés időpontja az asztalodon van, és egyáltalán nem késtél volna el az ülésről, ha mint minden rendes dolgozó ember, te is beértél volna nyolcra az irodádba. Vagy talán ez túl nagy kérés, hercegnő? - szólt vissza.

- Mathias! Vigyázz a szádra! - förmedt rá Edward.

- Kérlek, hagyd. Igaza van. - mondtam a védelmezőmnek,majd ahhoz a férfihoz fordultam, akit egyenlőre még a férjemnek mondhatok. - Tudod, volt egy kis dolgom. De megnyugodhatsz, többé nem fordul elő. Kérlek, folytasd a megbeszélést.

- Nos, mint korábban mondtam nektek, mielőtt a kedves hölgy félbe nem szakított, az Államokban akadt egy kis nehézség. Gond van az ottani vezetéssel és szigorral. Vagyis csak gond volt, ugyanis a problémát két héttel ezelőtt megoldottam.

- És ha szabad kérdeznem, hogyan? - kérdezett rá apa.

- Rendet tettem a vezetőségben.

- De hogyan? - türelmetlenkedett Edward is.

- Washingtonba költözöm, és átveszem az ottani ágazat vezetését.

- Hogy micsoda? - döbbentek le apáék.

- Fiam, ezt nem teheted! Ehhez nincs hatásköröd! A döntésedet mindannyiunknak jóvá kéne hagynunk!

- Igen, mától tényleg erre lenne szükség, ugyanis mától a cég két részre szakad. De két héttel ezelőtt minden döntés meghozatalának joga még egyes-egyedül az én kezemben volt. A döntést pedig meghoztam. Holnap indulok. - a szavai mérhetetlenül lassan jutottak el hozzám. Végre szabad lett. Megszabadult tőlem, megszabadult Londontól, az apjától, csak hogy új életet kezdhessen. Hát tegye... de ne úgy, hogy nekem ehhez itt és most jó képet kelljen vágnom. A szívem veszettül fájni kezdett, vert a víz, szédültem. Vége van... tényleg vége mindennek. El kellett tűnnöm innen. Nagy nehezen megköszörültem a torkom és beszélni kezdtem.

- Akkor nincs más hátra, minthogy jó utat kívánjak. - Edward és apa még lázongtak volna, de nemet intettem nekik a fejemmel. Nem tudom miért hallgattak rám. Lehet, hogy látták rajtam, mennyire kikészített a hír. - Von még valami, amit mondani akarsz?

- Nincs. A papírok, amire az itteni munkához szükséged van, az asztalodon vannak.

- Köszönöm. Akkor ha nem bánjátok, én távoznék is. - amilyen nyugodtan tellett tőlem, távoztam a tárgyalóból.

/ Mathias szemszöge /

- Ez mégis mire volt jó, fiam? - torkollt le apa.

- Nem akarok Lanával egy levegőt szívni, emellett szükség van rám a tengeren túl. Kellemest a hasznossal.

- Eszednél vagy, te őrült?

- Ne szólj bele a dolgaimba! - kiabáltam vissza.

- Edward! Hagyd abba! - állította le apámat Lucas. - Neked pedig csak annyit mondhatok, Mathias, hogy elment a józan eszed. Életed legnagyobb hibáját követted el most. Nagyobbat, mint bármikor.

- Mégis honnan veszed a bátorságot ahhoz, hogy ítélkezz felettem? - dühöngtem.

- Sehonnan, - szólt vissza egykori apósom. - sehonnan. De hidd el, előbb-utóbb rájössz, hogy ezzel a lépéssel mindent, amid valaha volt, és lehetett volna, mindent, ami értékesebb a vagyonnál, a cégnél, örökre elvesztettél. Most pedig ha nem haragszol, Edwarddal segítünk Lanának. - aztán fogta magát és apámmal együtt Lana után ment.

/ Lana szemszöge /

Másfél évvel később...

Egy hónap múlva itt az ikrek második szülinapja. El sem hiszem, hogy repül az idő. Az első napokban szörnyen rosszul viseltem Mathias távozását. Aztán jött a következő csapás, miszerint a válásunk hivatalos. Nem tartozunk többé egymáshoz. Ez akkor történt, mikor az ikrek nyolc hónaposak lettek. Aztán eldöntöttem, hogy nem élhetek többé így. Nem lehetek megtört, megsavanyodott, elvált, kétgyerekes anyuka. Emily rávett egy teljes alakreformra. Újra elkezdtem edzőerembe járni, felújítottam a ruhatáram, ismét sminkeltem magam, sőt, még az imádott sörényemet is levágattam. Ami ha belegondolok, nem is volt rossz ötlet, hiszen Sophie folyamatosan azt rángatta. Nem sokkal ezután az ikrek kimondták az első szavaikat is. Sean azt mondta, hogy „ anya ”, Sophie viszont azt, hogy „ apa ”. Ezt is lenyeltem, bár mindennél jobban fájt, hogy az apjuk nincs itt velünk, és ha jobban belegondolunk, nem is volt a gyerekeire kíváncsi. De ezt is elfeledtette velem az ikrek közelgő első szülinapja, a rengeteg munka, no meg, hogy végre találjak nekik egy állandó dadát. A babazsúrt Edward nagypapájuknál tartottunk meg, akkor jártunk először nála a gyerekekkel, és akkor tudtam meg Elisa néni, Mathias egykori dadája, hogy a kis védencétől gyerekeim születtek. Megeskettettük, hogy nem beszél neki a kicsikről, ő pedig cserébe annyit kért, hogy hadd lehessen ő a gyerekek dajkája. Így egy csapásra minden megoldódott, a sötét felhők pedig elvonulni látszottak a fejem felől. Még a havi egy konferenciahívás Mathiassal sem keserítette az életem. Legalábbis nem volt már annyira szörnyű hallani a hangját. Idő közben új személyi asszisztensem lett a cégnél. Az idős Mrs. Trewney nyugdíjba ment, és egy nagyon kedves, régi barátom lett az új munkatársam. Ő nem volt más, mint Nathan Wilson. Az osztályról az összes lány odavolt érte, szinte elolvadtak, ha meglátták. Csak azzal nem voltak tisztában, amivel én igen. Nathan meleg. Persze nem mint ha szégyellné magát emiatt, de nem akarta kiteregetni a magánéletét az alkalmazottak között. Így mindenki az osztályunkon azt hiszi, hogy a válás után Nate mellett leltem nyugalomra. Nem hibáztatok senkit sem, amiért ebben a hitben élnek, hiszen sűrűn távozunk együtt, akár egymásba karolva, a családi fotókon is szerepel, emellett a gyerekek imádják őt. Igazi apapótlék számukra. De azt is tudják, hogy nem Nate bácsi az apu, mert „ apu nagyon messze dolgozik, és nem lehet tudni, mikor jön majd haza, de azért nagyon szereti az ő kicsikéit ”. Persze azt is tudtam, hogy már nem sokáig elégszenek meg ezzel a mesével, de amíg egy csokivak vagy egy kis nasival elterelhettem a figyelmüket, addig nem aggódtam. Annyira elkalandoztam a gondolataimban, hogy fel sem tűnt mikor jött be Nathan.

- Halihó kedveském. Mi történt életem? Miért nem fogadtad a hívásokat, amiket átkapcsoltam?

- Milyen hívásokat? - kérdeztem meglepetten.

- Mathias már kétszer hívott az aktuális havi konferenciabeszélgetés ügyében.

- Igazán? - döbbentem meg. - de az csak két hét múlva esedékes.

- Éppen emiatt. - ült le velem szembe. - Az ehavi telefonbeszélgetés elmarad.

- Mi? De mégis miért?

- Kedvesem, most nagyon szépen megkérlek, hogy higgadj le. És ami a legfontosabb, most nagyon erősnek kell lenned...

- Mi történt? Baja esett? - estem kétségbe.

- Nem, dehogy! De szépen kérlek, nyugodj meg.

- Nathan, ne szórakozz velem! - pattantam fel a székemből, de bár ne tettem volna.

- Nincs semmi baja. Mathias makk egészséges, ha ettől tartasz. De amit moat fogok mondani, annak nagyon, de nagyon nem fogsz örülni.

- Mondd már, az Istenit! - csattantam fel.

- Hát jó. - nagyot sóhajtott, aztán egy szuszra mindent elhadart. - Mathias azért mondta le a hívást, mert két hét múlva személyesen jelenik meg az irodádban. - több se kellett, ájultan zuhantam a székembe.

Tizenhatodik fejezet / végre... :D /

Halihó :)

Végre meghoztam a következő fejezetet, de hogy a többi mikor érkezik,azzal magam sem vagyok tisztában... Igyekszem haladni vele, de nem ígérhetek semmit. Szóval, Jó olvasást hozzá :)

XOXO Amelié

Tizenhatodik fejezet

/ Lana szemszöge /

- Édes, hallgass meg! - loholt utánam a konyhába. Hálát adok az égnek, hogy mindig elpakolom a babák cuccait, bár arra már nem vennék mérget, mi van a nappaliban és mi nincs.

- Te csak ne becézgess! És egyáltalán hogy találtál rám? Apából szedted ki? Vagy követted őt? - a pánik lassacskán fojtogatni kezdett. Mi van, ha tud a gyerekekről, mi van ha el akarja vinni őket?

- Egyszerűen csak tudom, és kész! És addig nem megyek el, amíg meg nem beszélünk mindent!

- Megbeszélni? - akadtam ki. - Ezen nincs mit megbeszélni! Akkor sem volt mit, most sincs! A véleményem nem változott! - dühöngtem, de megpróbáltam csöndesen tenni, féltem, hogy a kicsik meghallják a hangom, és hisztizni kezdenek, akkor aztán bukott a mutatvány.

- Csak hagyd, hogy elmondjak mindent, őszintén! Addig úgysem szabadulsz tőlem. - fogta könyörgőre a dolgot. Tudtam, hogy addig úgysem tágul innét, amíg el nem mondja, amit akar, de fájt volna végig hallgatni, miért csalt meg, hiszen még most is mindennél jobban szerettem őt.

- Halljam... de aztán eltűnsz az életemből, lehetőleg örökre! - adtam meg magam, aztán hátat fordítottam, hogy elpakoljam a vásárolt holmikat. Ezt leginkább csak azért tettem, hogy ne kelljen a szemébe néznem, mikor megforgatja bennem a konyhakést a szavaival.

- Köszönöm! - lépett közelebb, mire rámordultam.

- Ne gyere a közelembe! És kezdd el minél hamarabb, nem érek rá napestig!

- Tudod... - fogott hozzá. - mikor elutaztál, az elején minden rendben ment. Nem volt semmi, ami miatt aggódnod vagy aggódnom kellett volna, de mikor elkezdtél Fergussonnal dolgozni...

- Tessék? - vágtam a szavába. Egyszer sem meséltem neki Nickről, és apa sem tette.

- Mikor te és Fergusson újra találkoztatok... és te olyan képtelenségeket beszéltél.. hogy nekem nincs rád panaszom az ágyban. Egyszerűen elborult az agyam, Lana! Sajnálom! Féltékeny voltam és kétségbeesett! A szarul sikerült nászéjszakánk óta szerelmes vagyok beléd, te őrült!

- Várj, várj, várj! Mit mondtál? - akadtam ki. Ezeket meg honnan tudja?

- Mondom, régóta szeretlek!

- Honnan tudsz a Nickkel történtekről?

- Szerinted elengedtelek volna arra az útra, ha nincs veled egy emberem, aki titokban figyel rád? - dühöngött, nálam pedig eltörött a mécses.

- És emiatt kellett megcsalnod, te állat? - estem neki. A tenyerem hatalmasat csattant az arcán. - Miért nem kérdeztél meg engem? Nick addigra semmit nem jelentett nekem, de megbántott és meg kellett védenem magam! Mindez ok arra, hogy más nő karjaiba menekülj? - köptem a képébe a szavaim. A könnyeim zuhatagként folytak, megállíthatatlanul. Ő viszont finoman lefogta a karom, akaratom ellenére az ölelésébe vont és jó szorosan tartott, hogy esélyem se lehessen kibontakozni onnan.

- Érts meg engem! - suttogta a fülembe. - Azt hittem csak egy eszköz vagyok a kezedben, akivel játszadozhatsz, hogy visszakapd őt! Elborult az agyam, mocskos módon leittam magam. Dühös voltam rád, dühös minden nőre, és az a ribanc tálcán kínálta magát, én pedig így akartam rajtad bosszút állni! Hülye voltam, tudom!

- Hogy tehetted ezt? - csak úgy rázkódtam a sírástól a karjai közt.

- Bocsáss meg, kicsim! Reggel már bántam! Élni sem akartam! Ezért voltam abban az állapotban, amiben aznap találtál, mikor megjöttél. Ezért voltam durva veled. Részegen megint elöntött az érzés, hogy meg akarom kapni azt, amivel csak hencegtél annak a szemétnek... nem akartam, hogy csak az övé légy, de amikor rájöttem... mindennél jobban sajnálom... - ringatott, szorosan tartott, miközben szép lassan megpróbálta lecsókolni a könnyeimet, amiket ő okozott. Fájtak a szavai, de valahol mélyen megértettem őt, hiszen én sem hittem volna mást. Fájt hogy a karjaiban tartott, de másrészt pokolian jó érzés volt az ajkait a bőrömön érezni.

- Eressz... Kérlek, engedj el... - de csak nem akart elengedni, így hát jóval erélyesebben szóltam rá-

Engedj már el! - csakhogy erre már Ethan is felfigyelt, akiről eddig teljesen megfeledkeztem.

- Lana! - hallottam meg az aggódó hangját. Mathias nyomban elengedett és az emelet felé indult. Ethan közben már lefelé lépkedett, és csak imádkoztam, hogy egyedül jöjjön. - Husi, te vagy az? - aztán szembetalálta magát a férjemmel. A szeme csak úgy pásztázott Mathias és a kisírt ábrázatom közt, aztán végleg megállapodott a tekintete rajtam. - Ez meg ki a frász? Bántott? - indult meg a gyermekeim apja felé, mikor közéjük álltam. Mathias hideg tekintettel nézett rám, és ha szemmel ölni tudott volna, már halott lennék.

- Ethan, Ethan, nyugodj le! Ő... ő a … férjem, Mathias... - aztán elszabadultak az indulatok. A bátyóm felé kapott, megragadta, és épp ütni kezdte volna, de nagy nehezen szétszedtem őket.

- Megöllek! - kapálódzott az unokatestvérem. - Hogy tehetted ezt vele? - Mathias csak igazított egyet a nyakkendőjén, felém fordult és megvetően a szemembe nézett.
- És én még azt hittem, szeretsz... - letépte a karkötőt a csuklójáról, amit még Karácsonyra szántam neki és a lábam elé dobta. Pont, ahogy én, annak idején. - Mekkora marha voltam! - azzal már ki is rontott a lakásból. Az ajtó hatalmas csattanással zárult mögötte. Ez volt a végszó, gyerekek felordítottak, én pedig hiába rohantam a férjem után, nem magyarázhattam meg neki a helyzetet, mert már messze járt.

/ Mathias szemszöge /

Hogy én mekkora hülye vagyok! Hogy hihettem, hogy még visszaszerezhetem? Hogy lehettem ennyire ostoba? Tovább lépett... Van valakije! Le sem tagadhatja, hiszen a saját szememmel láttam! És még ő papolt nekem a házasság szentségéről! A dühtől eleredtek a könnyeim, pedig annyira, annyira nem akartam ezt. Nem akartam, hogy vége legyen... Én tényleg vissza szerettem volna kapni a feleségem. Nem is figyeltem a forgalomra, a sebességhatárokra, őrült módjára hajtottam hazafelé. Több sem kellett, máris megtörtént a baj. A hókásás úton az autóm megperdült, és hatalmas csikorgások közepette egy útszéli fának csapódva álltam meg. Aztán teljes sötétség...

/ Lana szemszöge /

Mathias fél órája viharzott el a házból. Nem bírtam megnyugodni. Valószínűleg azt hiszi, hogy Ethan és én... hogy mi egy pár vagyunk. Pedig, ha tudná! És egyáltalán, mégis hogy gondolja ezt? Nincs is joga ahhoz, hogy felháborodjon! Ő csalt meg, nem én! Minden ugyanúgy történt, mint amikor megcsalt! Elgondolt valamit azzal az ostoba fejével, és még csak nem is kíváncsi az igazságra. Égeti a tenyeremet a karkötője. Érzem rajta az illatát, ami megrészegít, miközben a fájdalom, amit okozott, lassacskán a pokolba taszít. Ethan idő közben hazament, tudta, hogy most magányra van szükségem. Pete még mindig aludt, a nagy ricsajra sem ébredt fel. Úgy látszik, tényleg nagyon kimerült a kölyök. A picik is visszafeküdtek, csendesen eljátszadoztak a kiságyukban. A nappaliban kuporogtam a kanapén, mikor is megcsörrent a telefonom. Apa volt az.

- Tessék, apa!

- Kicsim! Most azonnal be kell jönnöd a kórházba!

- Mi? Miért? Baj van? Veled történt valami? Jól vagy? - hadartam ijedten.

- Nem, nem! Nincs semmi bajom! Viszont ezt Mathias nem mondhatja el magáról!

- Micsoda? - döbbentem le.

- Tudom, hogy nem nagyon érdekel, hogy mi van vele... - nem akartam végig hallgatni a mondókáját, úgyhogy gyorsan a szavába vágtam.

- Hol vagytok? - apa gyorsan megadta a címet, amit lefirkantottam egy cetlire. - Máris ott vagyok!

Futó lépésben mentem az emeletre Pete szobája felé, aminek kopogás nélkül feltéptem az ajtaját.

- Öcsi, ébredj! Most!

- Mi... mi van? Bombáznak, vagy mi a szösz? - pattant ki az ágyából.

- Majdnem! A férjem kórházba került, és abból kiindulva, hogy apa mennyire ideges volt, komoly baj is lehet! Tőlem hazafelé menet érhette a baj! Légyszi, vigyázz a kicsikre!

- Ácsi! Mi az, hogy tőled hazafelé? Miről maradtam le? - nézett rám nagy szemekkel.

- Pete, erre most nem érek rá, mennem kell! Viszont nem tudom mikor érek haza! Ha baj van a gyerekekkel, azonnal telefonálj! Most rohanok! - azzal már rohantam is lefelé.

Nem számított semmi sem. Felkaptam a kabátom és már ki is rontottal a lakásból. A tőlem telhető legnagyobb sebességgel hajtottam a kórház felé, miközben azért imádkoztam, hogy ne legyen semmi baja. Hamar célhoz értem, kerestem egy parkolóhelyet, és már rohantam is az épületbe. Apa és Edward a folyosón vártak. Odaléptem apához, akit egy gyors puszival köszöntöttem, majd Edward mellé álltam, és átkaroltam a vállát.

- Szia, Edward.

- Szervusz, kedvesem.

- Hogy van?

- Elég csúnyán összetörte magát, de szerencsére megmarad.

- Mi történt?

- Gyorsan hajtott, megcsúszott és egy út menti fának hajtott. Szerencse, hogy nem lett semmi komoly baja, de tényleg. Az autó papírforgács lett, de Mathias megúszta egy lábszár és egy könyöktréssel. - a szívem kihagyott egy ütemet.

- Be lehet menni hozzá?

- Persze, de figyelmeztetlek, minket sem tűrt meg sokáig. Mi is csak azért maradtunk, mert rád vártunk.

- Köszönöm. Akkor én be is megyek hozzá.

- Menj csak.

Szép lassan nyitottam a szobába, hogyha esetleg pihenne, ne ébresszem fel. Riasztó látványt nyújtott így begipszelve, még fehérebben, mint amilyen a bőre általában. Ahhoz képest, milyen tekintélyes személy, most eléggé törékenynek, fáradtnak látszott. Közelebb lépdeltem az ágyhoz. Észre vettem, hogy ébren van. A tekintete engem követett, de nem szólalt meg, csak figyelt. Én törtem meg a csendet, miután leültem mellé és megfogtam a kezét.

- Szia.

- Mit akarsz? - a hangja mogorva volt, de erőtlen.

- Megijesztettél. - egy darabig csak hallgatott, aztán a nyakamba zúdította végül mégis minden haragját.

- Mégis mi a francot keresel te itt? Mit akarsz tőlem? Miért nem mész vissza a szeretődhöz? - de én sem voltam rest.

- Eszednél vagy? Miféle szerető, te agyatlan?

- Nem vagyok vak, Lana! Láttam, amit láttam!

- Persze! Pont egy ilyen helyzet miatt csaltál meg, nem igaz? Mert te csaltál meg engem és nem fordítva, Mathias!

- Te csak hallgass! Vele élsz és van pofád letagadni?

- Nem élek vele, csak meglátogatott! Hallgass meg, az Istenit!

- Nem áll szándékomban!

- Mathias... -sóhajtottam. - Még mindig házasok vagyunk. Próbáljuk megbeszélni.

- Jól mondod, még... de már nem sokáig. Az ügyvéd ma délután jön be hozzám, én pedig benyújtom a válókeresetet. - acélozta meg magát. - Vagy beadod a derekad, és végre leszakadsz rólam, vagy hosszú huzavonának nézünk elébe, aminek te látod a kárát. - a szavai fagyosak voltak, és még apróbb darabokra törték a már amúgy is darabokban heverő szívemet. Fojtogatott a sírás, de nem akartam megadni az örömöt, hogy lásson összetörni. Nem tudom honnan, de sikerült erőt merítenem. Talán csak az angyalkáim iránt érzett szeretetem tartott egyben, de mégis ki tudtam mondani, amit akartam.

- Nem szükséges a pereskedés. Küldesd el a papírokat, szó nélkül aláírok mindent. A vállalat fele az enyém, mivel a válásunkkal az egyezség felbomlik. Nem fogok problémázni a válással, de csak hogy tudd, a cég vezetésebe mostantól és is beleszólok, mint tulajdonos. - sikerült méltóságteljesen felállnom, majd még utoljára rá néztem. - Engedelmeddel. - aztán már ott sem voltam.

Azonban ahogy kiléptem a szobájából, az ajtó előtt roskadtam térdre és kirobbantak belőlem a könnyek. Apa és Edward azonnal tudták, hogy baj van. Gyorsan felkanalaztak a padlóról, majd elkezdtek kifelé vezetni. Az autóm felé vettem az irányt, hogy hazamenjek, de az apósom a vállalati limuzin felé terelgetett. Apa elkérte a kulcsaim, hogy hazavihesse az autóm. Edward bemondta a sofőrnek a címet, bár fogalmam sem volt, honnan tudja, de jelen helyzetben nem is nagyon foglalkoztatott. Nem telt bele sok idő és már le is parkoltunk az otthonom előtt. Apa is abban a pillanatban érkezett meg. Mathias apja még mindig szorosan fogott, mintha attól tartana, hogy ismét magamba zuhanok. Apu kinyitotta a kulcsával az ajtót, aztán egyenest a nappaliba mentünk mind a hárman. Egy darabig csak hallgattunk, aztán mikor kellően megacéloztam magam és eldöntöttem, hogy örökre elfelejtem Mathiast, kimondtam az ítéletet, amit a férjem a kórházban hozott meg.

- Elválunk. - mondtam ki halálos nyugalommal.

- Az az idióta! - fakadt ki Edward.

- Mivel indokolta? - kérdezte apu.

- Nem kellett indok. Itt találta Ethant.

- Az unokatestvéred? - kérdezte az apósom. Megdöbbentem. Mégis honnan tud mindenről? Főleg a családomról?

- Ezt meg honnan tudod? - kérdeztem rá.

- Ha nem tűnt volna fel, apád és én barátok vagyunk, de szolgálhatok még némi plusz információval. Danielt és Ellyt is ismerem, sőt, mikor Ethan kicsi volt,még dajkáltam is. De most nem ez a lényeg. Mi a baja baj Ethannal? - nem volt időm ledöbbenni, válaszolnom kellett.

- Mathias azt hiszi, hogy a szeretőm.

- A fiam megőrült! Teljesen elment az esze annak a taknyosnak! De majd én adok neki!

- Edward! Felesleges. Vége. Elválunk. Többé látni sem akarom. Nem kíváncsi az igazságra, hát én sem vagyok kíváncsi rá. - éreztem, hogy a sírás ismét fojtogatni kezdett, de nem akartam előttük gyengének látszani. Soha többé, így hát el kellett küldenem őket. - Nem akarok udvariatlan lenni, de szeretném, ha magamra hagynátok.

- Csak még egy perc, Lana! - akadékoskodott még mindig Edward.- Beszélnünk kell valamiről, ami mindenki életét befolyásolja! - nézett mélyen a szemembe. Nem értettem hová akar kilyukadni.

- Edward, drága barátom, nem hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb pillanat. - mintha apám nem akarta volna ezt a beszélgetést.

- De igen! - szólt vissza az én szelíden kérlelő apukámnak, aztán ismét engem kezdett el fürkészni. - Kedvesem, nem akarsz valamit elmesélni nekem?

- Mégis mit kéne mondanom? - értetlenkedtem.

- Hogy miért menekültél el, hol voltál, mit csináltál, miért jöttél vissza? -sorolta.

- Még kérdezed, miért mentem el? Hiszen ott voltál! Tudod, mit tett velem!

- Rendben, ezt megértem, de miért kellett elutaznod Dublinba?

- Honnan tudod, hová mentem?

- Nem mindegy? Tudom, és kész! De azt nem tudom, hogy miért?

- Mert nem akartam a fiadat látni... - ez csak részben volt igaz, de többet nem mondhattam.

- Szerintem jobban fedné a valóságot, ha azt mondanád, nem akartad, hogy ő lásson téged. Vagy nincs igazam? - megijedtem. Az apósom a vesémbe látott. Hárítani akartam, kitalálni valami hihető hazugságot, arra viszont nem számítottam, hogy ezt a pillanatot választja Pete, hogy lehozza az ikreket.

Liebster Award, ismét :)

Sziasztok :)
Ismételten megkaptam a díjat, ezúttal Summersmile♥ volt az, aki megjutalmazott. Ezúton is hálás szívvel köszönöm :) 

Szeretnék a szokásokon változtatni, ugyanis csak egyetlenegy kérdést teszek fel, és azt szeretném, ha ti, olvasók válaszolnátok rá kommentár formájában.

Mivel egyszer már kiteregettem a személyes információkat magamról, még egyszer nem teszem, de a kérdésekre szívesen válaszolok :)

- Mióta írsz?

Papírfecniken marha régóta, legalább 8 éve, de így, blogosan azt hiszem lassan két éve :)

 

- Mi / Ki inspirál?

Mikor hogy alakul. Van, hogy egy pillanat, egy álom, egy veszekedés, vagy csak egy utcán lezajló jelenet. De akár lehet egy jó könyv, blog, esetleg film. Félreértés ne essék, nem lopok más történeteiből, csak éppen annyira megtetszik benne egy gondolat, jelenet, hogy megihlet.

 

- Melyik a kedvenc évszakod?

Nem tudok dönteni. Szeretem a telet, mert ha minden jól megy, szép fehér a táj, de marha hideg is van, ami szívás. A nyár jó meleg és vidám, csak néha sok a forróságból. Tavasz és ősz... valaha ezek köztes időszakok voltak, de ez a vékonyka határvonal eléggé kiéleződött. Szerintem nem az évszak a lényeg, hanem a hozzá kötődő emlékek. Nem az időjárás, nem is a táj teszi széppé az életet és melengeti a szívünket, hanem az érzéseink, emlékeink :)

 

- Jobb, vagy balkezes vagy?

Kétbalkezes.... Viccet félretéve mindkét kezemmel tudok írni, de a ballal kicsit csúnyábban.

 

- Kedvenc blogod / blogjaid?

Nincs olyan számomra, hogy kedvenc... Ha olvasom, akkor szeretem is. Mindegyiket máshogy, mindegyiket másvalamiért, tehát nem egységes a rendszer, így nem is lehet különbséget tenni.

 

- Tartozol valamelyik fandomhoz? (pl Rusher...)

Tudtommal nem.

 

- Van testvéred?

Mit tartunk tesónak? Két édestestvérem van, mindegyik fiú és fiatalabb nálam. Van egy féltestvér húgunk, apai ágról, de nem ismerjük egymást, csak tudunk egymásról. Emellett az ég megáldott három mostohabátyóval is :) Mi is volt a kérdés? Jah, hogy van-e tesóm... kijelenthetem, hogy akad :D

 

- Milyen az álomsrácod?

Szerintem még nem jött olyan srác a világra :) Kedves, akár a szőke herceg, vad, mint egy rossz fiú, legalább annyira szereti a szexet és az erotikus játékokat, mint Christian Grey :P és minimum olyan helyes legyen, mint Ethan Peck :)

 

- Magassarkú vagy lapos talpú?

Alkalomtól függ, de ha lehet, inkább lapos.

 

- Ismered a blogomat?

Igen :D

 

- Nézel valamilyen sorozatot?

Szoktam. / Kínos, 10 dolog amit utálok benned, El Barco... Több nem jut most eszembe :S /

 

 

AZ ÉN KÉRDÉSEM PEDIG NEM MÁS, MINT:

Mit jelent számotokra az olvasás, az irodalom?

MÉG EGYSZER KÖSZÖNÖM A DÍJAT, A KÉRDÉSEKET, VALAMINT REMÉLEM, HOGY VÁLASZOLTOK A FELTETT KÉRDÉSEMRE.

XOXO Amelié

 

Tizenötödik fejezet

Hellohellohello!!!

Ismételten kész vagyok egy újabb fejezettel :) Úgy érzem igazán megérdemlek egy virtuális buksisimit, mert két éjjelt is végig írtam, aminek az lett az eredménye, hogy túlteljesítettem magam, tehát egy hét lazulás várható és rengeteg, de rengeteg csattanó... NO SPOILER, úgyhogy inkább befogom... nem ittam, csak nagyon jó a kedvem :)
Jó olvasást :)

XOXO Amelié

/ Lana szemszöge /

Már három hete hazajöttünk a kórházból a picikkel. Sean és Sophie szerencsére ép és egészséges. Nagyon virgonc babák, annyi szent. Most, hogy megszülettek, kezdtem belátni, mekkora fába vágtam a fejszém. Bár egyáltalán nem bánom a kicsikéim világra jöttét, de nagyon nehéz egyedül. Igaz, hogy itt van nekem apa, az unokatesóim és Emily, de mégsem stimmel valami. Magányos vagyok. És ami a legszörnyűbb, hiányzik... hiányzik Mathias. Mostanában lett volna a házassági évfordulónk. Bárcsak ne történt volna meg ez a szörnyűség! Bárcsak vele lehetnék... De NEM! Megcsalt! Megalázott! És sosem szeretett! Az üzlet része voltam... hát akkor tessék... megkapta a vállalatot és visszakapta a szabadságát. A gondolataimból a fiam eszeveszett bömbölése riasztott fel.

- Jaj, kicsikém, mi a baj? - emeltem ki az én kis édesemet a bölcsőből. - Ne sírj, különben a húgod is rákezd, kisöreg! - de hiába ringattam, csak nem akart elhallgatni. - Ssss, Sean, hagyd abba, kincsem! - esélyem sem volt elcsendesíteni, így végül Sophie is rákezdett. Nagy nehezen őt is a karomba tornásztam, így mindkét bőgő masinát dajkálhattam. - Ssss, kérlek! - nem tudtam mit tegyek, teljesen elárasztott a kétségbeesés. Azon kaptam magam, hogy én is sírok, velük együtt, gyászolom a házasságom, siratom a darabokra hullott szívem, és próbálok beletörődni abba, hogy a gyerekeim apa nélkül kell, hogy felnőjenek. Annyira belemerültem az önmarcangolás bűzös mocsarába, hogy észre sem vettem mikor jött haza Pete, és lépett be a szobámba, de még azt sem, hogy a gyerekek elhallgattak.

- Hát te meg mi a jó büdös francot kuporogsz a földön? - kérdezte tőlem szép csendben, miközben átvette a kíváncsian szemlélődő kislányomat. - És mi a fenéért sírsz?

- Nem tudtam elcsendesíteni a gyerekeket, és hát egyszerűen kétségbe estem. - szipogtam.

- Mivel próbálkoztál?

- Ringattam őket, de mivel nem jött be, itt kötöttem ki... - mutattam a szőnyegre.

- Megnézted, hogy tiszta-e a pelus? De az is lehet, hogy éhesek... - gondolkodott Pete. Erre én még jobban sírni kezdtem. - Hé, most meg mi a baj?

- Szörnyű anya vagyok, Pete! Erre egyáltalán nem gondoltam! Nem tudom rendesen a gondjukat viselni! Képtelen vagyok rá! Rossz anya vagyok, érted? - öleltem magamhoz a lassan elszenderedő kisfiam.

- Ezt most azonnal fejezd be! - pirított rám. - Nem vagy rossz anya, csak fáradt! A három hét alatt egyszer sem kértél meg, hogy segítsek éjjelente, ha felkelnek, egyedül fürdetted őket, csak akkor engedted, hogy néha segítsek, ha tisztába kellett őket tenni! Mindent egyedül akarsz csinálni, és ez idő alatt még csak ki sem mozdultál a lakásból! - kelt fel mellőlem, és a pelenkázóhoz sétált. Nekiállt, hogy leellenőrizze, nincs-e felesleges rakomány a kisasszony pelusában. - Hát, itt nincs galiba... - szólalt meg kis idő után. - Valószínűleg éhes, de ezen én nem segíthetek. Add ide az öcsit, amíg megeteted az én kis hercegnőm, jó? - nyújtotta felém Sophiet. Lassan magamhoz tértem, és átvettem az én kicsi angyalkám, miközben Pete átvette Seant. - Na, most te jössz, kiskrapek! - gügyögött neki. Na, mit rejtesz abban a csúnya, rossz pelusban? - emelte az orra elé. - Pfúúj! Hát ez bizony büdös... köszi szépen, te kis ördögfajzat! Gyere, öcskös, szabaduljunk meg tőle! - hamar tisztába tette, míg én etettem Sophiet, aztán a kezembe adta az immár illatozó kicsi manócskámat, hogy őt is meg tudjam etetni, végül mellém kuporodott a szőnyegre.

- Köszönöm. - szólaltam meg, miután végre megetettem a lurkókat, és ágyba kerültek. Alig hogy letettem őket, már le is ragadt a szemük, én pedig visszaültem a szőnyegre az unokaöcsém mellé.

- Lana, erre egyáltalán nincs szükség...

- De van! Nem tudom mi lenne nélküled.

- Megy ez neked, nincs szükséged rám, hiszen eléggé mellőződ a segítségem.

- Ne mond ilyet! Ha nem jöttél volna... Istenem, Pete... annyira kivagyok. Annyira mocskos módon egyedül érzem magam.

- Nem gondoltál arra, hogy kibékülj vele?

- Micsoda?

- Jól hallottad... Ki kéne békülnöd Mathiassal.

- Arról szó sem lehet! - keltem ki magamból.

- És mégis miért nem? Ő a kicsik apja! - förmedt rám.

- Elég legyen ebből, Pete! Nem megyek vissza hozzá, mert az a szemét állat megcsalt! Nem voltam elég neki, érted? Nem bírt rám várni! De az a nő sem volt neki elég, mert én is kellettem neki! Mindazok után, amit tett, képes volt lefeküdni velem...

- És bánod, hogy megtette? Ha nem feküdtetek volna le egymással, nem lennének itt a gyerekek! Bánod, hogy megfogantak a kicsik? Erről van szó, Lana? Siratod a szabadságod? A hisztis kamaszkorod? Hogy már nem lehetsz apuci szeme fénye, aki mindent megkap? Baj, hogy fel kellett nőnöd?

- Pete! Hogy mondhatsz ilyet? - kezdtem teljes erővel püfölni a mellkasát, vagyis csak próbáltam, mert lefogott.

- Válaszolj, az Istenit! - rázott meg. - És ne hisztizz, mert a hideg víz alá duglak, mint ahogy te is engem annak idején, ha duzzogtam!

- Bánom, hogy lefeküdtem vele! Mindennél jobban bánom! De hogy a gyerekeimet bánom-e? Soha! Csak azt, hogy az az apjuk, aki!

- De akkor is az apjuk, fogd már fel! - engedett végre szabadon. Fájósan dörgöltem meg a frissen szabadult csuklóim.

- Őszintén leszarom!

- Tudod ki hiszi el! - tolt kifelé a gyerekszobából, mert egyre jobban kezdett elharapódzni a vita kettőnk közt, és nem akarta, hogy az ikrek felébredjenek ránk. A nappaliban viszont újult erővel folytatta. - Lucnak és a szüleimnek bemesélheted, de nekem és Ethannak nem nagyon! Tudod, hányszor hallottuk, hogy éjszakákon át zokogsz utána? Hogy hányszor sírod álomba magad, miközben a nevét mantrázod? Ne nézz hülyének! Azt ki nem állhatom, főleg, hogy évek óta a bizalmasod vagyok, mint ahogy a bátyám is, és mindketten úgy szeretünk, mintha az édestestvérünk lennél! Ne hazudj nekem! - emelte meg az állam, és mélyen a szemembe nézett. - Merd a szemembe mondani, hogy nem érzel semmit Mathias Forbes iránt! Gyerünk! - nem bírtam tovább, a könnyek ismét marni kezdték a szemem.

- Nem megy... - sírtam el magam. - Szeretem, érted? Mindennél jobban szeretem!

- Na, gyere ide, te hisztis liba! - ölelt magához. - Nyugodj meg, édes!

- Nem megy! Hiába szeretem, nem változtat semmin! Ennek az egésznek, ami köztünk volt, vége!

- Nem azt mondtam, hogy ugorj a nyakába most azonnal, de a gyerekeknek apára lesz szüksége!

- Nem! Még a végén elvenné őket...

- Jaj, dehogy.. Vagy talán mégis?

- Nem ismered őt... Apa szerint szívtelenebb, önzőbb és arrogánsabb, mint valaha. Bármi kitelne tőle.

- Ne beszélj már zöldeket! - nevette el magát. - Az a kis takony kevés ehhez.

- Hah, mondja ezt a hátulgombolós! - nevettem el magam.

- De vicces kedvedben vagy, mondhatom. - a vitánkat nyöszörgés szakította félbe, ami az asztalon lévő babafigyelő felől jött. - Most megkegyelmezek, mert hívnak a picik...

- De nem téged...

- Dehogynem! Lana, sipirc pihenni! Itt az ideje, hogy kicsivel több időt töltsek a törpékkel. Te pedig vegyél egy jó forró fürdőt! - mielőtt megszólalhattam volna, folytatta tovább. - Ja, csak úgy mondom, hogy ma enyém az éjszakai ügyelet... hagyj tejet a hűtőben, jó? Csak mert én még nem vagyok szoptatós anya, már bocs a rossz poénért, és egy darabig még nem szeretnék az lenni! Mondjuk ebben az életben soha! - kúszott a fancsali vigyor a képére.

- Te idióta! - röhögtem el magam. - Köszönök mindent, rám férne már egy kiadós alvás.

- Így gondoltam én is. - újabb hiszti a babafigyelő túlsó végéről. - Ez a végszó, megyek is. - azzal nagy lendülettel megindult az emelet irányába.

- Holnap nem leszel ennyire lelkes, ugye tudod? - kiáltottam még utána.

/ Mathias szemszöge /

Sokkal később, Karácsony derekán...

Lassan egy éve annak, hogy Lana elhagyott. Egy hosszú éve, hogy hiába keresem, nem veszi fel. De ennek vége. Ma végre megtudom, hol is bujkál valójában, és ha törik, ha szakad, beszélni fog velem. Nem hagyott nekem más lehetőséget. Egy régi ismerősöm magánnyomozónak állt, így értelemszerűen felkértem rá, hogy derítse ki, hol is tartózkodik jelenleg a szökevény nejem. London egyik félreeső negyedében, egy öt emeletes régi, lerobbant bérházban volt Jefrey McLachlan, a rég nem látott cimborám szerénynek annyira nem mondható irodája. Beléptem a rozzant épületbe, és imádkoztam, hogy felérjek az ötödikre a lepukkant lifttel és hogy az ne zuhanjon le velem együtt. Mikor végre óráknak tűnő perek után felértünk erős késztetés éreztem, hogy lehajoljak, és megcsókoljam a lábam alatt a szilárd talajt, de méltóságom megőrzése érdekében nem tettem. Én ostoba! Bár kértem volna meg Jefreyt, hogy találkozzunk valamelyik kis vendéglőben itt a közelben. Mert ennél a liftezésnél még a szalmonella veszély is jobb. Nem mintha finnyás volnék, de ez a környék nem épp a higiéniájáról és a biztonságáról híres, hanem ellenkezőleg. De hagyjuk is ezeket a gondolatokat. Jelenleg mindennél fontosabb, hogy megtudjam, hol van Lana. Beléptem a nyomozóiroda ajtaján, de elhatároztam, hogy lefelé inkább a lépcsőn megyek.

- Mathias, öreg cimbora! Végre megjöttél! - lépett elém kezét nyújtva Jeffrey, majd hellyel kínált. - Kedvező híreim vannak számodra haver! Megtaláltam a hölgyet, akit kerestél. - csúsztatott elém egy kis papírost, amire a cím volt lefirkantva. - Emellett azt is kiderítettem, hol tartózkodott azelőtt, hogy Londonba jött volna.

- Halljam!

- Dublinba utazott a kicsike, tavaly Karácsony után, viszont pontosabb információm nincs, ezt is csak a reptér utazási adatbázisában találtam. - Jefrey szavai tőrként forogtak a szívemben. Eszembe jutott, mikor tavaly ilyenkor egyszerűen kisétált az életemből, de amint ránéztem a kezemben tartott papírra, tudtam, hogy nemsokára minden meg fog változni.

- Köszönöm! - azzal átnyújtottam a csekket, rajta egy egész tekintélyes összeggel, és már indultam volna, de Jeff megállított.

- Öregem, neked elment az eszed? Van fogalmad róla, mennyi pénz ez?

- Tudom, hogy mennyi, Jefrey!

- Matt, ezt nem fogadhatom el! Nem fizethetsz ennyit! Hiszen, ha úgy vesszük meg sem dolgoztam érte! - tiltakozott még mindig.

- Hidd el, ennél jóval többet is megérnek az információd!

- Nem vagy normális, pajti... Ez a nő elvette az eszed!

- Nem csak azt... - vágtam rá, és kisétáltam.

***

Már egész közel jártam Lana új otthonához. Egész takaros környék, ha úgy vesszük. Barátságos házak, békés, csendes kis utcák. Egészen besötétedett, mire megérkeztem a megadott címre. A ház teljesen sötét volt, ami arról árulkodott, hogy a tulajdonosa nem tartózkodik otthon. Úgy döntöttem megvárom, amíg hazaér. Teltek az órák, már késő éjszaka volt, de Lana még mindig nem ért haza. Az idegeim lassan felmondták a szolgálatot, kezdtem beleunni a várakozásba. Mikor az autó órája hajnali egyet mutatott, végképp belefáradtam és eldöntöttem, hogy hazamegyek. Majd holnap felhívom Jeffreyt és még egyszer megkérdem a címet.

/ Lana szemszöge /

Már azt hittem sosem lesz vége ennek a napnak. Az egész napot apánál töltöttük, aki kivételesen nem ment be a céghez, hogy az unokáival lehessen egy kicsit. Egyre virgoncabbak az ikrek, egyre több dologra figyelnek fel a világból, ami körbe veszi őket. Ez mind szép és jó, de egyre nehezebb kifárasztani őket. Viszont mikor este haza akartam indulni velük, olyan mélen aludtak, hogy nem volt szívem felkelteni őket, amit egyrész magam miatt is tettem, mert ha felkeltettem volna őket, nem lehetett volna bírni velük. Így hát hajnali fél kettő volt, mire beléptem az otthonunk ajtaján kezemben a bébihordozókkal. Ahogy sejtettem, Peternek nyoma sem volt a lakásban. Valószínűleg elment egy kicsit szórakozni, ami rá is fért, mert rengeteget segített nekem az utóbbi időszakban. Mert hát gyorsan elment az idő. A kicsik nemrég múltak négy hónaposak, és egyre jobban látszott a hasonlóság köztük és az apjuk között. A szemük kitisztult, mégis megmaradt a csodaszép acélos szempár mindkét angyalkánál. Már a jellemük is kialakulófélben volt. Sean ugyanolyan higgadt volt, mint Mathias, csendes és nyugodt baba volt. Sophie viszont amikor csak úgy érezte, joga van az elégedetlenséghez, hangot is adott neki. Magamra ismertem az én gyönyörű kislányomban. Viszont ez az egy dolog volt, amiben hasonlított rám. Merthogy a hajuk is szőke volt, ugyan olyan piszkos szőke, mint az apjuké. A szívem majd' megszakadt, ha rájuk néztem, mert azt az embert láttam viszont bennük, akit gyökerestől akartam kitépni a szívemből, de mégsem sikerült.

Felsétáltam a gyerekekkel az az emeletre és szép óvatosan a kiságyaikba raktam az alvó csöppségeket. Vigyázva, hogy véletlenül se keltsem fel őket, aztán elvonultam a szobám fullasztó magányába. Napról napra nehezebb volt elaludni egyedül. Mióta Pete akkor este felnyitotta szemem, miszerint még mindig vágyom Mathias után, már nyíltan, takargatás nélkül emésztettem magam. De a mai éjjel valahogy más volt. Kényelmesen bevackoltam magam az ágyba, és azon nyomban le is ragadt a szemem. Olyan volt, mintha valaki óvná az álmom, mintha valaki féltőn ölelne. Mintha Mathias ölelne...

Reggel kulcszörgésre ébredtem. Rég volt már, hogy ilyen nyugodtan aludtam át az éjszakát, a babák sem keltettek fel egyszer sem. Sőt, még mindig édesen aludtak. Pete némán osont fel a szobájába, nagyon ügyelt rá, hogy ne csapjon zajt. Gondoltam, hogy hulla fáradt, így hát elhatároztam, hogy nem ébresztem fel, majd ha kialudta magát, akkor megyek el a boltba. Szerencsére a dolgok nem így alakultak, mert Ethan betoppant. Emily dolgozott, a bátyónak pedig szabadnapja volt, így hát átjött, hogy foglalkozzon egy kicsit a törpékkel. Én pedig végre elindulhattam bevásárolni.

/ Mathias szemszöge /

Reggel felhívtam Jeffet, aki váltig állította, hogy a helyes címet adta meg, így hát nem maradt más hátra, felöltöztem és visszaindultam Lanához. Bíztam benne, hogy most végre otthon találom, bár azt még egyáltalán nem gondoltam át, mit fogok mondani. A lényeg, hogy egy év után újra láthatom. Leállítottam a motort a kis ház előtt, és épp készültem kiszállni, mikor megláttam őt. A ház felé tartott hatalmas csomagokkal megrakodva. Gyönyörű volt és törékeny, mint mindig, de valahogy más lett. Már az ajtónál járt éppen a zárral babrált, de a sok holmi miatt nehezen ment neki. Erőt vettem magamon, kivágtam a kocsiajtót és odarohantam hozzá.

- Lana... - a hangom hallatán megdermedt, lassan, félve fordult felém.

- Ma... Ma... Mathias... - suttogta. A szemét ellepték a könnyek, az arca eltorzult a haragtól. Közelebb hozzá, hogy letörölhessem a könnyeit, de ő elrántotta a fejét.

- Menj innen! Takarodj! - zokogta. Belépett az ajtón, és megpróbálta bezárni előttem. Pont mint amikor megismertem, de most sem sikerült neki. Ilyen könnyen viszont nem hagyom magam lerázni.

- Nem megyek innen sehova, amíg nem hallgatsz meg! - csuktam be magam mögött az ajtót.

Ketten vannak... - Novella

Sziasztok!
Meghoztam ez első kiegészítő novellát! Ezentúl, ha úgy érzem, a fejezetek között közbeszúrok egy-két háttér információt,  amelyről úgy gondolom, fontos lehet :) Vagy csak egyszerűen nem hagy nyugodni, és csak úgy kipattan a fejemből :) Jó olvasást, remélem tetszeni fog :)


XOXO  Amelié 

/ Lana szemszöge /

- Itt az ideje, hogy induljunk! - kiáltott fel Peter. - Lana, siess, vagy elkésünk a vizsgálatról!

- Jól van, jól van! Megyek már, öcsi, csak ne sürgess! - csuktam be magam mögött mögött a szobám ajtaját, majd lesiettem az emeletről. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, Elly néni még utánam szaladt.

- Édesem! Ha a doktor javasol bármit is, mondjuk vitaminokat, terhesgondozást, sűrűbb kontrollvizsgálatokat, te semmivel se ellenkezz, rendben?

- Nénikém! Ezt már vagy ezerszer megbeszéltük! - mosolyogtam el magam a folytonos aggódásán. Bár tény, hogy én is rettegtem, hogy baj lehet. Mikor kiderült, hogy állapotos vagyok, az orvos javasolta, hogy fokozottan ügyeljek magamra és a kicsire. Azóta eltelt két hónap és egy vizsgálat, amikor az új kezelőorvosomnak valami nem stimmelt az ultrahangfelvételen.

- Tudom, csillagom, de annyira aggódom érted és a babáért.

- Elly... attól, hogy félünk, semmi sem lesz jobb! Inkább bízz abban, hogy minden rendben lesz! - simítottam végig a most már egész helyesen domborodó pocakomon. A nénikém mintha még mondani szeretett volna valamit, de nem tette, mert Peter türelmetlenül dudálni kezdett. - Most már tényleg mennem kell! Nemsokára itthon vagyok, és hidd el, mindenről beszámolok. Puszi!

- Szia életem! Vigyázzatok magatokra! És mondd meg Peternek, hogy óvatosan vezessen! - ölelt meg szorosan, majd utamra engedett.

***

Utáltam a kórházakat. Most mégis itt voltam, és ahogy a helyzet áll, nemsokára megint jövök. Már most imádom a csöppséget a pocakomban, de nem rajongok érte, hogy folyton itt kell lennem. Bár, ha jobban bele gondolok, ez az angyalka mindent megér. Érte szívesen viselem, hogy egy hideg és kényelmetlen vizsgálón fekszem, és a hasamat beborítja ez a hideg, undorítóan nyálkás, zselés valami. Hiszen így láthatom a kicsikémet. A doktor kutakodni kezdett a kézsülékével, lassan mozgatta a hasamon a fejet, hogy mindent alaposan megvizsgálhasson. Peter mellettem kuksolt a széken, azt mondta, ki nem hagyná, hogy megint láthassa a picit, hiszen most már nagyobb és van valami formája is. Hálás vagyok neki. Az előző vizsgálatra is ő hozott el, és szeretné, ha ezentúl is ő jöhetne velem, hacsak nem akkor kell jönni, mikor ő suliban van. Annyira belemélyedt a monitorba, hogy észre sem vette amikor megcirógattam a fejét. Nem sokkal fiatalabb nálam, de olyan nagy gyerek még.

- Mi az ott? - szólalt meg hirtelen az unokaöcsém. Erősebben fókuszáltam a monitorra, hirtelen elöntött az aggodalom.

- Nem vagyok benne biztos, hogy jól látom, amit látok. Nos, akkor hadd lássam! Itt a baba fejecskéje, az alig – alig kivehető kezecskéje, és a kis teste... - ahogy beszélt, folyamatosan mutatta a monitoron, amit látnunk kellett. - De mintha lenne még valaki odabent, de nem tudom biztosra megállapítani. Próbálom meglesni másik irányból is, rendben?

- Rendben! - helyeseltem azonnal. Édes Istenem, csak ne legyen semmi baj! A doktor egyre jobban belemerült a vizsgálatba, keresett egy olyan pontot, ahonnan ki lehet mutatni, mit is bújtat az én pici babám. Egyszer csak a doktor felsóhajtott, majd elnevette magát.

- Hát, kedveském, megnyugodhat, mert nincs az ég világon semmi baj! Minden a legnagyobb rendben van, a fejlődés rendben zajlik! Az egyedüli változás annyi csupán, hogy több vitaminra lesz ezentúl szüksége.

- Tehát akkor mégis csak baj van! - éreztem, hogy a hangom kezd kissé hisztérikussá válni, de szerencsére Pete még időben kapcsolt, és próbált megnyugtatni.

- Lana! Hé! Nincs baj! Lehet, hogy mostantól a további egészséges fejlődéshez több vitamin kell a kicsinek! Ez nem ok arra, hogy bepánikolj... Nincs igazam, doki? - az orvos előbb Petre nézett egy kedves mosollyal, majd rám, és beszélni kezdett.

- A fiatalúrnak teljesen igaza van, Lana. Mostantól fő a nyugalom, a vitaminok és az ásványi anyagok pótlása, no meg a pocaklakók szeretgetése. Merthogy ketten vannak.

- Micsoda? - kiáltottunk fel egyszerre Peterrel.

- Jól hallották! Valószínűleg az előző vizsgálaton is a kettes számú kis jövevényt láttam, de a testvérkéje nagyon jól elbújtatta! Gratulálok, Lana! Önnek ikrei lesznek!

- Ez biztos, doki, nem viccel? - érdeklődött Pete.

- Teljesen biztos! Mint ahogy az is, hogy egészségesek mindhárman. - nem tudtam mit higgyek. Hirtelen az agyam nem akarta felfogni a helyzetet. Folyton visszhangzott a fejemben hogy ketten vannak. Éreztem, ahogy az arcomon hatalmas mosoly terül szét, a szememet pedig ellepik a könnyek. Peter felém fordult, én pedig szorosan a nyakába csimpaszkodtam, és örömömben szinte megállíthatatlanul sírni kezdtem.

- Öcsi! Drága öcsikém! Ketten vannak! Két gyönyörűség bújik a pocimban! - pityeregtem arcomat a vállába fúrva.

- Jaj, Lana! Ne sírj, te butus!

- Örömömben sírok!

- Hát, ha neked ez esik jól... Viszont most én akarok a családból az első lenni, aki gratulál a duplázáshoz! Szép volt, csajszi! Uhh, már alig várom, hogy kint legyenek!

- Azért az még odébb van. - szólt közbe az orvosom.

***

Vacsoránál közöltem a hírt a többiekkel. Dan bácsi először csak tátogott, mint egy partra vetett hal, de mikor felfogta, mit is mondtam, elővette a legjobb pezsgőjét, hogy ünnepelhessen a család, Elly néni pedig sírt örömében. Peter hencegett, hogy ő már tudta, és látta is a kicsiket, Ethan pedig... Hát igen, Ethan. Ő más lapra tartozik. Mindig komoly és megfontolt, de pont ezért szeretem annyira. Bár Petert is egyformán szeretem. Ők ketten kiegészítik egymást. Pont mint Jin és Jang. Peter a szószátyár, hebrencs, kelekótya, míg Ethan a béke, nyugalom, és megfontoltság. Most sem hazudtolta meg magát. Míg a család többi tagja a hirtelen jött ünnepelni vágyásnak tett eleget, magyarán pezsgőt és poharakat kerített, ő szép csendesen mellém lépett, szorosan megölelt, majd suttogni kezdett.

- Bármi lesz is, melletted leszünk, rendben? Főleg, hogy most már egy baba helyett kettőnek örülhetünk... Szeretlek, hugi, remélem tudod. - Puszilt bele a hajamba, majd még szorosabban ölelt.

-Én is, Ethan, el sem hiszed, mennyire!

***

Nem bírtam elaludni, folyton csak forgolódtam az ágyamban. A rövid csevej Ethannel mélyen gondolkodóba ejtetett. Mi lesz velem most? Mi lesz a kicsikkel? Már nem csak egy baba van, akiről gondoskodnom kell, hanem kettő. Két gyönyörű angyal, de dupla teher. Mi lesz velem, ha nem leszek nekik elég? Hiszen nem pótolhatom az apjukat... Egyáltalán mi lenne velem a nagybátyámék és a srácok nélkül? Mi lesz ha már nem lesznek mellettem? Fojtogatott az aggodalom, de nem adhattam fel. A babáimért képes leszek elviselni mindent, ami még rám vár.