Sziasztok!
Végre, nagy nehézségek árán, de meghoztam a fejezetet. Remélem tetszeni fog, bár ez sem tartozott a kedvenc fejezeteim közé, szerintem nagyon sablonos lett, de azért reménykedem benne, hogy elért egy bizonyos szintet és megfelel az elvárásoknak. Nem volt időm lektoráltatni, szerintem bőven akad benne helyesírási hiba, de kérlek nézzétek el nekem. Nos, akkor nem is tartalak titeket fel tovább, jó olvasást kívánok a fejezethez!
Sok puszi, pápá :)
/ Lana szemszöge/
Két órája ültem a
kanapén, és vártam, hogy végre haza jöjjön. Most mégis mi
lehet a baja? Miért nem jött még haza? A mobilját sem vitte, azt
se tudom hova ment. Mégis hol találnám meg? Mégis miért nem hisz
bennünk? Hiszen mindent megtettem annak érdekében, hogy esélyünk
legyen a normális életre. Talán az a baja, hogy tapasztatlan
voltam? Nyílik az ajtó. Nem mozdultam, ő pedig észre sem vett. A
fogasra tette a kabátját, aztán elindult az emeletre. Elment volna
előttem, ha nem szólalok meg.
- Hol voltál? - szinte csak suttogtam, de ő mégis ijedten rezdült
össze.
- Lana, az Ég szerelmére, ne ijesztgess! - kifújta a tüdejében
rekedt levegőt, aztán hozzám lépett.
- Sétáltam.
- De mégis hol?
- A tónál. Tudod, ahol a „nászéjszakánkat” töltöttük. -
zavartan fordítottuk el egymásról a tekintetünket. - Kiskorom óta
oda megyek, ha valami nyugtalanít. Segít tisztán látni. - Hm...
ezt én is tapasztaltam. Még most is belepirultam az emlékbe, mikor
először láttam őt meztelenül.
- És mire jutottál? - feszült voltam, féltem a válaszától.
- Szerinted mire? A nagy büdös semmire! -fakadt ki. - Elvettem a
szüzességed, megaláztalak, itt persze meg kell említenem, hogy
ismételten, pedig megesküdtem neked, hogy többé nem teszem... -
Felálltam a heverőről és elé léptem. Muszáj volt belé
fojtanom a mondókáját, tehát gyorsan megcsókoltam. Először
meglepődött, aztán hevesen viszonozni kezdte, végül pedig eltolt
magától.
- Ezt... többé... ne tedd... világos? - lihegte, a szemei pedig
szikrákat szórtak. - Vagy meg találok feledkezni arról, hogy nem
is olyan rég még ártatlan voltál! - aztán valamivel finomabb
hangnemben fojtatta. - Ne akard, hogy durva legyek, mert nem ezt
érdemled. Vigyázz, Lana, ne játssz a tűzzel, mert a vesztedet
okozhatja!
- De ha én játszani akarok? Mit tudsz ellene tenni? - végig
simított az arcomon, majd lágyan az enyémre tapasztotta az ajkait.
Aztán szomorú tekintettel nézett rám.
- Semmit. De azt elárulhatom, hogy
nagyon fog fájni. - nem válaszoltam, csak
megragadtam a pólójánál, és magam után húztam az emeletre, a
szobánk rejtekébe.
***
Két
hét múlva Karácsony. Mathiassal szerencsére felhőtlen a
kapcsolatom, mióta haza tértem az idei utolsó munkámról,
Olaszországból. Jobban
megismertük egymást, sokat nevettünk, beszélgettünk. Majdnem
mindent meg tudtunk beszélni, egy valamit kivéve. Szörnyen rosszul
aludt mostanában, folyamatosan forgolódott, kiverte a hideg verték,
aztán pedig hirtelen felriadt. Hiába kérdeztem, mi a baj, nem
szólt semmit, csak megölelt, majd vissza aludt. Ezt az apróságot
leszámítva tökéletesen boldognak, zavartalannak mondhattam a
házasságunkat. Aggasztott ugyan, hogy vajon mi lehet a baja, de
betudtam munkahelyi stressznek, hiszen csak nemrég lett a vállalat
tejhatalmú elnöke. Valójában ő egy nagyon kedves ember, és bár
soha nem gondoltam volna, hogy ez valaha megtörténhet, de kezdtem
bele szeretni. Minden egyes nap vártam, hogy végre haza érjen,
hogy hozzám bújjon. A szívem a torkomban dobogott, mikor
megláttam, a
gyomromban pillangók ezrei repkedtek, mikor hozzám ért. Alig
hittem el, hogy a lányregényes csoda, a szerelem végre rám
talált, pedig a legkevésbé sem számítottam rá. Kikászálódtam
az ágyból, ami a férjem nélkül annyira üresnek tűnt. Ő már
korán reggel elment itthonról, mondván, hogy valakinek dolgoznia
is kell. Gyorsan rendbe szedtem magam, hiszen apához voltam
hivatalos, aki sosem szerette, ha elkésem. Volt még egy órám,
hogy odaérjek hozzá. A nappaliban lekaptam az asztalról az egyik
autó kulcsát, hogy aztán végre elindulhassak.
/Mathias szemszöge/
Napról napra rosszabbul
aludtam. Hiába ölelt Lana minden nap át, hiába adta át nekem
magát önzetlenül, hiába próbáltam elfelejteni azt a szörnyű
éjszakát, nem sikerült.
Egyre csak kísértett annak a nőnek az arca. Emellett még mindig
bántott a tudat, hogy nem ajándékoztam meg igazán, kellő
örömökkel Lanát. Puszta
szex volt minden, ami köztünk történt, semmi romantika, semmi
érzékiség. A vágyak hajtottak minket a beteljesülés felé.
Egyre nehezebben viseltem a terhet, amit a vállamon cipeltem, úgy
éreztem nem bírom tovább. Sosem gondoltam volna, hogy szükségét
érzem meglátogatni édesanyám sírját, de
mégis eljött ez a pillanat.
A temetése óta nem jártam ott.
Gyerekként azért nem, mert nem fogtam fel, mit jelent az, ha valaki
elveszti az anyukáját. Később pedig azért nem, mert nem tudtam
neki megbocsájtani, hogy magamra hagyott. Öngyilkos lett. Nem bírta
elfogadni, hogy nem születhetett meg a testvérem. Veszélyeztetett
terhes volt, apa pedig nem volt vele, magára hagyta, és pont egy
ilyen alkalommal ment el tőle a gyerek. Bele betegedett, és mikor
senki nem volt a közelében, felvágta az ereit. Ezért ijedtem meg
annyira, mikor Lana meg akarta tenni. Nem bírtam volna ki. Akkor még
nem jelentett számomra többet holmi játszadozásnál, de nem
tudtam volna feldolgozni, hogyha a halálba menekült volna miattam.
Anyámnak sem jelentettem semmit, pedig én éltem. Ő mégis a
halott testvéremet választotta helyettünk. Az ÉLŐ fia és az ÉLŐ
férje helyett. Most viszont mégis úgy éreztem, ő az egyetlen,
aki nem ítélne el a rossz döntés miatt, amit hoztam, hiszen abban
a helyzetben azt láttam helyesnek. Ha életben maradt volna, ha meg
tudták
volna menteni az életét, akkor talán most segítene nekem rendbe
rakni az elbaszott életem, és megmenteni a házasságom, ami
alapjaiban rohadt el, csak senki nem látja, mert olyan szépen be
van vakolva ámítással. Még Lana sem. Szép lassan kiértem a
város széléhez, a családi sírkerthez. Oda sétáltam anya
sírjához,
végig simítottam a
sírkövön, aztán lassan leereszkedtem a keretre. Tudtam,
hogy hiába kezdek el beszélni hozzá, úgysem válaszol, de ki
kellett mondanom
magamból. Csak úgy ömlöttek belőlem a szavak, kezdve a
fájdalommal, amit éreztem, amiért magamra hagyott, az apámmal
eltöltött évek kínjain át egészen Lanáig. Beszéltem neki a
kezdetekről, a vitákról, a rázós kapcsolatteremtésünkről és
a békülésről. Aztán kibukott belőlem a féltékenység is, na
meg persze a félrelépésem is. A végén már csak annyit vettem
észre magamon, hogy két jéghideg könnycsepp gördült végig az
arcomon. Könnyebb lett a lelkem. Végre lett egy titokgazdám, aki
nem árul el, nem ad ki engem soha, és nem is ítél el. Végre
nyugodtan folytathattam tovább az életem, a feleségemmel közös
életünk. Kiadtam magamból mindent, úgy éreztem, a lelkem ismét
tiszta, akár egy hófehér papírlap, a gondok pedig elillantak,
mint a leheletem a fagyos levegőben. Felálltam a sírtól és
elindultam. A vállam felett még utoljára visszapillantottam.
- Viszlát anya, ég veled.
/Lana szemszöge /
Évek óta először sikerült rávennem apát egy közös
karácsonyi bevásárlásra. Ez betudható annak is, hogy végre nem
ő és az apósom a cég igazgatói, ezért van némi szabadideje rám
is. Először is elmentünk megvenni az ajándékokat Edwardnak és
Lisa néninek. Aztán egy rövid időre szétváltunk, hogy megvegyük
egymás ajándékait is, közben pedig beszereztem Mathiasét. Úgy
éreztem itt az ideje, hogy ő is megtudja hogyan érzek iránta,
teljesen függetlenül attól, hogy ő viszont szeret-e engem, vagy
sem. Betértem egy ékszerüzletbe, aztán pedig csendesen keresgélni
kezdtem a legmegfelelőbb karkötőt számára. Szerencsére hamar
meg is találtam a tökéletes darabot. Elegáns volt, de egyszerű.
A legmeghatározóbb eleme egy ezüst lap volt, amihez kapcsolták a
kisebb-nagyobb szemeket váltakozva. Tökéletesen illett Mathiashoz.
Elegáns, de mégis nemesen egyszerű, egyáltalán nem hivalkodó,
mégis sugárzik belőle a férfiasság, a nyers erő. Pont ilyennek
ismertem meg a férjemet is. Magamhoz hívattam az eladót,
megvettem, majd még egy kérdéssel fordultam hozzá. Szerettem
volna, ha a saját kézírásommal jelent volna meg a vallomásom.
Csak annyit kellett tennem, hogy papírra vetem a rövidke üzenetet,
ezért tollat ragadtam, és gyorsan lefirkantottam.
„
Mindennél jobban szeretlek ”
Az eladó
csatolta az üzenetet, felvette az adataim, és biztosított róla,
hogy a csomag egy hét múlva a kezemben lesz. Kitörő örömmel
hagytam el az üzletet, hogy végre befejezzem a vásárlást, aztán
pedig végre bekaphassak egy hamburgert apával. Alig negyed óra
alatt végeztem, aztán pedig az egyik plázai gyorsétteremnél
vártam az én drága apukámra.
***
- Mi tartott ennyi ideig? Már majd' éhen vesztem! - dorgáltam meg
mosolyogva, mikor tíz perces késéssel megérkezett.
- Nem tudtam kitalálni, hogy mit vegyek neked! Évről évre
nehezebb a választás, kislányom. Már nem gyerek vagy, akit egy
plüss maci boldoggá tesz, hanem egy férjes asszony. -
elérzékenyülve simított végig az arcomon. - Bárcsak édesanyád
is láthatna. Na de most már menjünk és együnk pár falatot. -
átkarolta a vállam, hogy odavezethessen valamelyik szabad
asztalhoz. - Közben pedig mesélsz nekem, hogy állnak a dolgok,
legalább két hete nem beszélgettünk, ha nem régebben. Mit ennél,
kicsim? Elmegyek és hozom, rendben?
- Hát... nem is tudom... - hirtelen erős késztetést éreztem egy
dupla húsos és sajtos hamburgerre hideg kólával, némi görög
salátával, desszertnek pedig egy nagy adag csokikrémes fánkkal,
így sorolni kezdtem. Miután leadtam a rendelést, apa döbbenten
nézett rám.
- Azt hittem te csak olyan zöld vackokat eszel mentes vízzel
kísérve.
- Általában igen, ha sok a munka, de idén már nem lesz több,
emellett eszméletlen éhes vagyok. Ennyit csak megérdemlek, nem? -
válaszoltam mosolyogva, de igazság szerint engem is elborzasztott,
hogy az utóbbi időben mennyit eszem. Még a végén el fogok hízni!
- Dehogynem kicsi csillagom, te bármit megérdemelsz! Mindjárt itt
is lesz.
Ameddig apa kihozta a kaját, végig gondoltam mi mindennel vagyok
elmaradva, mi az, amit apának nem meséltem el mostanában, de nem
hagyott nyugtot a tudat, hogy az utóbbi három hétben rengeteget
eszem, de nem mozgok semmit. Na jó, szinte semmit, mert hát
Mathiasszal nem igazán alszunk éjszaka, csak vajmi keveset.
Megfogadtam, hogy ezentúl eljárok konditerembe, mert különben
állástalan leszek. Közben apa is megérkezett a rögtönzött
ebéddel, aminek mindketten gyorsan nekiláttunk. Alaposan
kifaggatott a kapcsolatunkról, persze csak a jó modor keretein
belül.
- Ha szabad kérdeznem, hogy álltok „gyerek” ügyben? - torkomon
akadt a falat, pipacsvörös lett az arcom, kínosnak találtam
választ adni. Apa persze rám nézett és elnevette magát. - Az
ábrázatodat nézve gondolom minden a legnagyobb rendben. -
mosolygott rajtam. - Örülök, hogy minden rendben van
köztetek. Az igazat megvallva még mindig attól rettegek, hogy
rossz döntés volt az esküvőtök, és boldogtalan leszel, kicsim.
- Nem kell ettől tartanod, apa. Bármennyire is tiltakoztam ez ellen
a házasság ellen, most már életem legjobb lépésének találom.
- Csak nem... ? - nézett rám megszeppenve édesapám.
- De, azt hiszem beleszerettem. - Apa felpattant a székről, hozzám
lépett és szorosan megölelt.
- Olyan boldog vagyok, hogy ezt mondod. Végre minden tökéletes.
Vidáman csevegve folytattuk tovább az ebédet, épp neki láttam a
fánknak, mikor is az első harapás után felkavarodott tőle a
gyomrom. A megkezdett fánkot még nagy nehezen legyűrtem, de a
többit apának adtam és igyekeztem kimenteni magam, mondván
sietnem kell haza. Nagyon nem esett jól ez a sok minden, amit
összeettem. Apa természetesnek vette a menni akarásomat, gondolom
abban a hitben volt, hogy Mathiashoz rohanok haza. Elköszöntünk
egymástól, én pedig futó lépésben indultam meg a parkolóház
felé. Ahogy kiléptem a friss levegőre, az émelygés alább
hagyott, bár nem múlt el teljesen. Elindultam, besoroltam a
forgalomba, és végre úton voltam hazafelé. Már elhagytam a
várost, az utat már az erdő szegélyezte, mikor is éreztem, meg
kell állnom, mert az ebédem a lehető leggyorsabb módon akar
távozni belőlem. Lehúzódtam az út szélére és kiugrottam a
kocsiból, hogy aztán egy fába kapaszkodva adhassam ki magamból a
nemrég elfogyasztott lakomám. Mikor már éreztem, hogy nincs más,
ami még esetleg távozhatna belőlem, elvánszorogtam a kocsiig,
kivettem egy flakon vizet és javítottam valamicskét a szám ízén.
Még mindig nem voltam fényesen, mikor újra az autóba ültem, de
legalább már nem éreztem erős késztetést a hányásra. Hamar
hazaértem, leálltam a feljárón. Egyre rosszabbul éreztem magam.
Nagy nehezen elvánszorogtam az ajtóig, majd fel a hálószobánkba,
aztán hirtelen elsötétült előttem a világ.
/ Mathias szemszöge /
Végre hazaértem, és amint látom, Lana is megérkezett. A lelkem
könnyed volt, szabadon szállt, akár a kalitkából szabadult
kismadár. Boldogan indultam fel az emeletre, hogy végre a karomban
tarthassam a feleségem, hosszú idő óta végre gondtalanul, de
ahogy beléptem a hálószobaajtón, az eremben megfagyott a vér.
Lana elterülve feküdt a padlón. El sem tudtam képzelni, mi lehet a
baj. Odarohantam, letérdeltem mellé és a karjaim közé kaptam.
Finoman pofozgatni kezdtem, de egyáltalán nem reagált rá.
- Lana! Lana, térj magadhoz! - hiába rázogattam, a szeme sem
rezdült. - Lana, az Isten szerelmére, gyerünk már! Ne szórakozz!
- egyre hangosabban szólongattam, de még mindig nem történt
semmi. Aztán egyszer csak halk nyöszörgésre lettem figyelmes. -
Lana! Ez az kicsim, térj észhez! - Végre kinyitotta a szemét és
megszólalt.
- Mathias... szörnyen érzem magam. - sápadt volt, a szemei alatt
karikák voltak.
- Ne aggódj, kicsim, azonnal indulunk a kórházba. - már alá is
kaptam, szorosan tartottam a karjaim között, és vittem is lefelé.
- Ne... nem szükséges, csak elcsaptam a gyorsétteremben a gyomrom.
- erőtlenül pihegett a kezeim közt.
- Dehogyisnem! Nincs vita, ez nem játék! - Gyorsan homlokon
csókoltam, beültettem magam mellé, és már hajtottam is a kórház
felé. - Nem bocsátanám meg magamnak, ha bajod esne! - Reméltem,
hogy nincs semmi komoly baja, mert abba belehalnék.
