Tizenhatodik fejezet / végre... :D /

Halihó :)

Végre meghoztam a következő fejezetet, de hogy a többi mikor érkezik,azzal magam sem vagyok tisztában... Igyekszem haladni vele, de nem ígérhetek semmit. Szóval, Jó olvasást hozzá :)

XOXO Amelié

Tizenhatodik fejezet

/ Lana szemszöge /

- Édes, hallgass meg! - loholt utánam a konyhába. Hálát adok az égnek, hogy mindig elpakolom a babák cuccait, bár arra már nem vennék mérget, mi van a nappaliban és mi nincs.

- Te csak ne becézgess! És egyáltalán hogy találtál rám? Apából szedted ki? Vagy követted őt? - a pánik lassacskán fojtogatni kezdett. Mi van, ha tud a gyerekekről, mi van ha el akarja vinni őket?

- Egyszerűen csak tudom, és kész! És addig nem megyek el, amíg meg nem beszélünk mindent!

- Megbeszélni? - akadtam ki. - Ezen nincs mit megbeszélni! Akkor sem volt mit, most sincs! A véleményem nem változott! - dühöngtem, de megpróbáltam csöndesen tenni, féltem, hogy a kicsik meghallják a hangom, és hisztizni kezdenek, akkor aztán bukott a mutatvány.

- Csak hagyd, hogy elmondjak mindent, őszintén! Addig úgysem szabadulsz tőlem. - fogta könyörgőre a dolgot. Tudtam, hogy addig úgysem tágul innét, amíg el nem mondja, amit akar, de fájt volna végig hallgatni, miért csalt meg, hiszen még most is mindennél jobban szerettem őt.

- Halljam... de aztán eltűnsz az életemből, lehetőleg örökre! - adtam meg magam, aztán hátat fordítottam, hogy elpakoljam a vásárolt holmikat. Ezt leginkább csak azért tettem, hogy ne kelljen a szemébe néznem, mikor megforgatja bennem a konyhakést a szavaival.

- Köszönöm! - lépett közelebb, mire rámordultam.

- Ne gyere a közelembe! És kezdd el minél hamarabb, nem érek rá napestig!

- Tudod... - fogott hozzá. - mikor elutaztál, az elején minden rendben ment. Nem volt semmi, ami miatt aggódnod vagy aggódnom kellett volna, de mikor elkezdtél Fergussonnal dolgozni...

- Tessék? - vágtam a szavába. Egyszer sem meséltem neki Nickről, és apa sem tette.

- Mikor te és Fergusson újra találkoztatok... és te olyan képtelenségeket beszéltél.. hogy nekem nincs rád panaszom az ágyban. Egyszerűen elborult az agyam, Lana! Sajnálom! Féltékeny voltam és kétségbeesett! A szarul sikerült nászéjszakánk óta szerelmes vagyok beléd, te őrült!

- Várj, várj, várj! Mit mondtál? - akadtam ki. Ezeket meg honnan tudja?

- Mondom, régóta szeretlek!

- Honnan tudsz a Nickkel történtekről?

- Szerinted elengedtelek volna arra az útra, ha nincs veled egy emberem, aki titokban figyel rád? - dühöngött, nálam pedig eltörött a mécses.

- És emiatt kellett megcsalnod, te állat? - estem neki. A tenyerem hatalmasat csattant az arcán. - Miért nem kérdeztél meg engem? Nick addigra semmit nem jelentett nekem, de megbántott és meg kellett védenem magam! Mindez ok arra, hogy más nő karjaiba menekülj? - köptem a képébe a szavaim. A könnyeim zuhatagként folytak, megállíthatatlanul. Ő viszont finoman lefogta a karom, akaratom ellenére az ölelésébe vont és jó szorosan tartott, hogy esélyem se lehessen kibontakozni onnan.

- Érts meg engem! - suttogta a fülembe. - Azt hittem csak egy eszköz vagyok a kezedben, akivel játszadozhatsz, hogy visszakapd őt! Elborult az agyam, mocskos módon leittam magam. Dühös voltam rád, dühös minden nőre, és az a ribanc tálcán kínálta magát, én pedig így akartam rajtad bosszút állni! Hülye voltam, tudom!

- Hogy tehetted ezt? - csak úgy rázkódtam a sírástól a karjai közt.

- Bocsáss meg, kicsim! Reggel már bántam! Élni sem akartam! Ezért voltam abban az állapotban, amiben aznap találtál, mikor megjöttél. Ezért voltam durva veled. Részegen megint elöntött az érzés, hogy meg akarom kapni azt, amivel csak hencegtél annak a szemétnek... nem akartam, hogy csak az övé légy, de amikor rájöttem... mindennél jobban sajnálom... - ringatott, szorosan tartott, miközben szép lassan megpróbálta lecsókolni a könnyeimet, amiket ő okozott. Fájtak a szavai, de valahol mélyen megértettem őt, hiszen én sem hittem volna mást. Fájt hogy a karjaiban tartott, de másrészt pokolian jó érzés volt az ajkait a bőrömön érezni.

- Eressz... Kérlek, engedj el... - de csak nem akart elengedni, így hát jóval erélyesebben szóltam rá-

Engedj már el! - csakhogy erre már Ethan is felfigyelt, akiről eddig teljesen megfeledkeztem.

- Lana! - hallottam meg az aggódó hangját. Mathias nyomban elengedett és az emelet felé indult. Ethan közben már lefelé lépkedett, és csak imádkoztam, hogy egyedül jöjjön. - Husi, te vagy az? - aztán szembetalálta magát a férjemmel. A szeme csak úgy pásztázott Mathias és a kisírt ábrázatom közt, aztán végleg megállapodott a tekintete rajtam. - Ez meg ki a frász? Bántott? - indult meg a gyermekeim apja felé, mikor közéjük álltam. Mathias hideg tekintettel nézett rám, és ha szemmel ölni tudott volna, már halott lennék.

- Ethan, Ethan, nyugodj le! Ő... ő a … férjem, Mathias... - aztán elszabadultak az indulatok. A bátyóm felé kapott, megragadta, és épp ütni kezdte volna, de nagy nehezen szétszedtem őket.

- Megöllek! - kapálódzott az unokatestvérem. - Hogy tehetted ezt vele? - Mathias csak igazított egyet a nyakkendőjén, felém fordult és megvetően a szemembe nézett.
- És én még azt hittem, szeretsz... - letépte a karkötőt a csuklójáról, amit még Karácsonyra szántam neki és a lábam elé dobta. Pont, ahogy én, annak idején. - Mekkora marha voltam! - azzal már ki is rontott a lakásból. Az ajtó hatalmas csattanással zárult mögötte. Ez volt a végszó, gyerekek felordítottak, én pedig hiába rohantam a férjem után, nem magyarázhattam meg neki a helyzetet, mert már messze járt.

/ Mathias szemszöge /

Hogy én mekkora hülye vagyok! Hogy hihettem, hogy még visszaszerezhetem? Hogy lehettem ennyire ostoba? Tovább lépett... Van valakije! Le sem tagadhatja, hiszen a saját szememmel láttam! És még ő papolt nekem a házasság szentségéről! A dühtől eleredtek a könnyeim, pedig annyira, annyira nem akartam ezt. Nem akartam, hogy vége legyen... Én tényleg vissza szerettem volna kapni a feleségem. Nem is figyeltem a forgalomra, a sebességhatárokra, őrült módjára hajtottam hazafelé. Több sem kellett, máris megtörtént a baj. A hókásás úton az autóm megperdült, és hatalmas csikorgások közepette egy útszéli fának csapódva álltam meg. Aztán teljes sötétség...

/ Lana szemszöge /

Mathias fél órája viharzott el a házból. Nem bírtam megnyugodni. Valószínűleg azt hiszi, hogy Ethan és én... hogy mi egy pár vagyunk. Pedig, ha tudná! És egyáltalán, mégis hogy gondolja ezt? Nincs is joga ahhoz, hogy felháborodjon! Ő csalt meg, nem én! Minden ugyanúgy történt, mint amikor megcsalt! Elgondolt valamit azzal az ostoba fejével, és még csak nem is kíváncsi az igazságra. Égeti a tenyeremet a karkötője. Érzem rajta az illatát, ami megrészegít, miközben a fájdalom, amit okozott, lassacskán a pokolba taszít. Ethan idő közben hazament, tudta, hogy most magányra van szükségem. Pete még mindig aludt, a nagy ricsajra sem ébredt fel. Úgy látszik, tényleg nagyon kimerült a kölyök. A picik is visszafeküdtek, csendesen eljátszadoztak a kiságyukban. A nappaliban kuporogtam a kanapén, mikor is megcsörrent a telefonom. Apa volt az.

- Tessék, apa!

- Kicsim! Most azonnal be kell jönnöd a kórházba!

- Mi? Miért? Baj van? Veled történt valami? Jól vagy? - hadartam ijedten.

- Nem, nem! Nincs semmi bajom! Viszont ezt Mathias nem mondhatja el magáról!

- Micsoda? - döbbentem le.

- Tudom, hogy nem nagyon érdekel, hogy mi van vele... - nem akartam végig hallgatni a mondókáját, úgyhogy gyorsan a szavába vágtam.

- Hol vagytok? - apa gyorsan megadta a címet, amit lefirkantottam egy cetlire. - Máris ott vagyok!

Futó lépésben mentem az emeletre Pete szobája felé, aminek kopogás nélkül feltéptem az ajtaját.

- Öcsi, ébredj! Most!

- Mi... mi van? Bombáznak, vagy mi a szösz? - pattant ki az ágyából.

- Majdnem! A férjem kórházba került, és abból kiindulva, hogy apa mennyire ideges volt, komoly baj is lehet! Tőlem hazafelé menet érhette a baj! Légyszi, vigyázz a kicsikre!

- Ácsi! Mi az, hogy tőled hazafelé? Miről maradtam le? - nézett rám nagy szemekkel.

- Pete, erre most nem érek rá, mennem kell! Viszont nem tudom mikor érek haza! Ha baj van a gyerekekkel, azonnal telefonálj! Most rohanok! - azzal már rohantam is lefelé.

Nem számított semmi sem. Felkaptam a kabátom és már ki is rontottal a lakásból. A tőlem telhető legnagyobb sebességgel hajtottam a kórház felé, miközben azért imádkoztam, hogy ne legyen semmi baja. Hamar célhoz értem, kerestem egy parkolóhelyet, és már rohantam is az épületbe. Apa és Edward a folyosón vártak. Odaléptem apához, akit egy gyors puszival köszöntöttem, majd Edward mellé álltam, és átkaroltam a vállát.

- Szia, Edward.

- Szervusz, kedvesem.

- Hogy van?

- Elég csúnyán összetörte magát, de szerencsére megmarad.

- Mi történt?

- Gyorsan hajtott, megcsúszott és egy út menti fának hajtott. Szerencse, hogy nem lett semmi komoly baja, de tényleg. Az autó papírforgács lett, de Mathias megúszta egy lábszár és egy könyöktréssel. - a szívem kihagyott egy ütemet.

- Be lehet menni hozzá?

- Persze, de figyelmeztetlek, minket sem tűrt meg sokáig. Mi is csak azért maradtunk, mert rád vártunk.

- Köszönöm. Akkor én be is megyek hozzá.

- Menj csak.

Szép lassan nyitottam a szobába, hogyha esetleg pihenne, ne ébresszem fel. Riasztó látványt nyújtott így begipszelve, még fehérebben, mint amilyen a bőre általában. Ahhoz képest, milyen tekintélyes személy, most eléggé törékenynek, fáradtnak látszott. Közelebb lépdeltem az ágyhoz. Észre vettem, hogy ébren van. A tekintete engem követett, de nem szólalt meg, csak figyelt. Én törtem meg a csendet, miután leültem mellé és megfogtam a kezét.

- Szia.

- Mit akarsz? - a hangja mogorva volt, de erőtlen.

- Megijesztettél. - egy darabig csak hallgatott, aztán a nyakamba zúdította végül mégis minden haragját.

- Mégis mi a francot keresel te itt? Mit akarsz tőlem? Miért nem mész vissza a szeretődhöz? - de én sem voltam rest.

- Eszednél vagy? Miféle szerető, te agyatlan?

- Nem vagyok vak, Lana! Láttam, amit láttam!

- Persze! Pont egy ilyen helyzet miatt csaltál meg, nem igaz? Mert te csaltál meg engem és nem fordítva, Mathias!

- Te csak hallgass! Vele élsz és van pofád letagadni?

- Nem élek vele, csak meglátogatott! Hallgass meg, az Istenit!

- Nem áll szándékomban!

- Mathias... -sóhajtottam. - Még mindig házasok vagyunk. Próbáljuk megbeszélni.

- Jól mondod, még... de már nem sokáig. Az ügyvéd ma délután jön be hozzám, én pedig benyújtom a válókeresetet. - acélozta meg magát. - Vagy beadod a derekad, és végre leszakadsz rólam, vagy hosszú huzavonának nézünk elébe, aminek te látod a kárát. - a szavai fagyosak voltak, és még apróbb darabokra törték a már amúgy is darabokban heverő szívemet. Fojtogatott a sírás, de nem akartam megadni az örömöt, hogy lásson összetörni. Nem tudom honnan, de sikerült erőt merítenem. Talán csak az angyalkáim iránt érzett szeretetem tartott egyben, de mégis ki tudtam mondani, amit akartam.

- Nem szükséges a pereskedés. Küldesd el a papírokat, szó nélkül aláírok mindent. A vállalat fele az enyém, mivel a válásunkkal az egyezség felbomlik. Nem fogok problémázni a válással, de csak hogy tudd, a cég vezetésebe mostantól és is beleszólok, mint tulajdonos. - sikerült méltóságteljesen felállnom, majd még utoljára rá néztem. - Engedelmeddel. - aztán már ott sem voltam.

Azonban ahogy kiléptem a szobájából, az ajtó előtt roskadtam térdre és kirobbantak belőlem a könnyek. Apa és Edward azonnal tudták, hogy baj van. Gyorsan felkanalaztak a padlóról, majd elkezdtek kifelé vezetni. Az autóm felé vettem az irányt, hogy hazamenjek, de az apósom a vállalati limuzin felé terelgetett. Apa elkérte a kulcsaim, hogy hazavihesse az autóm. Edward bemondta a sofőrnek a címet, bár fogalmam sem volt, honnan tudja, de jelen helyzetben nem is nagyon foglalkoztatott. Nem telt bele sok idő és már le is parkoltunk az otthonom előtt. Apa is abban a pillanatban érkezett meg. Mathias apja még mindig szorosan fogott, mintha attól tartana, hogy ismét magamba zuhanok. Apu kinyitotta a kulcsával az ajtót, aztán egyenest a nappaliba mentünk mind a hárman. Egy darabig csak hallgattunk, aztán mikor kellően megacéloztam magam és eldöntöttem, hogy örökre elfelejtem Mathiast, kimondtam az ítéletet, amit a férjem a kórházban hozott meg.

- Elválunk. - mondtam ki halálos nyugalommal.

- Az az idióta! - fakadt ki Edward.

- Mivel indokolta? - kérdezte apu.

- Nem kellett indok. Itt találta Ethant.

- Az unokatestvéred? - kérdezte az apósom. Megdöbbentem. Mégis honnan tud mindenről? Főleg a családomról?

- Ezt meg honnan tudod? - kérdeztem rá.

- Ha nem tűnt volna fel, apád és én barátok vagyunk, de szolgálhatok még némi plusz információval. Danielt és Ellyt is ismerem, sőt, mikor Ethan kicsi volt,még dajkáltam is. De most nem ez a lényeg. Mi a baja baj Ethannal? - nem volt időm ledöbbenni, válaszolnom kellett.

- Mathias azt hiszi, hogy a szeretőm.

- A fiam megőrült! Teljesen elment az esze annak a taknyosnak! De majd én adok neki!

- Edward! Felesleges. Vége. Elválunk. Többé látni sem akarom. Nem kíváncsi az igazságra, hát én sem vagyok kíváncsi rá. - éreztem, hogy a sírás ismét fojtogatni kezdett, de nem akartam előttük gyengének látszani. Soha többé, így hát el kellett küldenem őket. - Nem akarok udvariatlan lenni, de szeretném, ha magamra hagynátok.

- Csak még egy perc, Lana! - akadékoskodott még mindig Edward.- Beszélnünk kell valamiről, ami mindenki életét befolyásolja! - nézett mélyen a szemembe. Nem értettem hová akar kilyukadni.

- Edward, drága barátom, nem hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb pillanat. - mintha apám nem akarta volna ezt a beszélgetést.

- De igen! - szólt vissza az én szelíden kérlelő apukámnak, aztán ismét engem kezdett el fürkészni. - Kedvesem, nem akarsz valamit elmesélni nekem?

- Mégis mit kéne mondanom? - értetlenkedtem.

- Hogy miért menekültél el, hol voltál, mit csináltál, miért jöttél vissza? -sorolta.

- Még kérdezed, miért mentem el? Hiszen ott voltál! Tudod, mit tett velem!

- Rendben, ezt megértem, de miért kellett elutaznod Dublinba?

- Honnan tudod, hová mentem?

- Nem mindegy? Tudom, és kész! De azt nem tudom, hogy miért?

- Mert nem akartam a fiadat látni... - ez csak részben volt igaz, de többet nem mondhattam.

- Szerintem jobban fedné a valóságot, ha azt mondanád, nem akartad, hogy ő lásson téged. Vagy nincs igazam? - megijedtem. Az apósom a vesémbe látott. Hárítani akartam, kitalálni valami hihető hazugságot, arra viszont nem számítottam, hogy ezt a pillanatot választja Pete, hogy lehozza az ikreket.