Sziasztok!
Először is nagyon boldog Karácsonyt szeretnék kívánni mindenkinek, aki az oldalamra tévedt, és elnézést szeretnék kérni a hosszú kihagyás miatt. De most végre valahára meghoztam a friss fejezetet. Remélem örömmel olvassátok majd :)
XOXO Amelié
XOXO Amelié
/ Mathias szemszöge /
Már vagy fél órája üldögéltem tétlenül a vizsgáló
előtti folyosón. Lana állapotáról semmi hír nem volt. Nem
mondtak nekem semmit, hiába kérdeztem meg bárkit is. Hiába minden
kiabálás, fenyegetőzés, könyörgés, nem beszélt senki sem.
Csak annyit tudtam kiszedni abból a dokiból, aki a feleségemmel
foglalkozik, hogy idézem: „ Nincs ok az aggodalomra, a felesége
jó kezekben van, de meg kell várnunk a vizsgálat eredményeit,
hogy bármit is mondani tudjak.” Mit ne mondjak, a hapsi tuti, hogy
nem normális. Mégis hogyan ne aggódjak érte? Szívem szerint
őrjöngtem, szétvertem volna mindent, ami a kezem ügyébe akad, de
nem tehettem. Meg kellett őriznem a higgadtságomat.
A szemem sarkából észre vettem, hogy végre befutott Lucas és az apám is. A testtartásuk tekintélyt parancsoló, mint mindig, de én láttam az apósomon, amit az idegen szemek nem. Ideges volt. Aggódott, méghozzá rettenetesen. Ahogy egymás szemébe néztünk, végérvényesen elöntött a kétségbeesés. Hiába az új élet, a tiszta fehér papírlap, az Ég mégis csak megbüntet? Hiába gyóntam meg a hibáim? Hiába szenvedtem eddig a tetteim súlyától? Nem volt még elég? Ezek szerint nem. El kell veszítenem az egyetlen jót az életemben? Lana fizet meg a hibáimért? Az nem lehet.
A szemem sarkából észre vettem, hogy végre befutott Lucas és az apám is. A testtartásuk tekintélyt parancsoló, mint mindig, de én láttam az apósomon, amit az idegen szemek nem. Ideges volt. Aggódott, méghozzá rettenetesen. Ahogy egymás szemébe néztünk, végérvényesen elöntött a kétségbeesés. Hiába az új élet, a tiszta fehér papírlap, az Ég mégis csak megbüntet? Hiába gyóntam meg a hibáim? Hiába szenvedtem eddig a tetteim súlyától? Nem volt még elég? Ezek szerint nem. El kell veszítenem az egyetlen jót az életemben? Lana fizet meg a hibáimért? Az nem lehet.
- Hogy van? - az apósom fojtott hangja rántott vissza a valóságba.
- Még a vizsgálóban van. Nem mondanak semmit. - tőlem már csak
egy fáradt sóhajra futotta. - Ki kell mennem a levegőre. Nem bírom
már idegekkel. Kérlek, azonnal csörögj rám, ha van valami! -
Lucas csak bólintott, az aggódás elnyomta a hangját, helyette
apám válaszolt.
- Menj csak, fiam, szólok mindenképp! Próbálj meg lehiggadni,
rendben? - kitárta a karjait, amit már réges-rég nem tapasztaltam
tőle, aztán a legnagyobb meglepetésemre magához ölelt. Rég nem
mutatott már felém semmi szeretetet, nem is várnék tőle semmi
ilyesmit, de most meg kell valljam, jól esett a támogatása.
- Köszönöm, apa. - nem mondtam többet, de nem is volt szükség
rá.
Kibontakoztam az öleléséből és elhagytam a kórház nyomasztó
folyosóit. Rövid időn belül a parkoló csendes magánya ölelt
körül, én pedig egyik cigarettát gyújtottam a másik után.
Lassan körbejárattam a szemem a kihalt terepen, aztán egyszer csak
jéggé fagyott az ereimben a vér. Minden összeomlott, most már
tudtam. Nem csak a feleségem fizet a bűneimért, én is vezekelni
fogok, hiába minden. Rémálmaim vörös ördöge lépkedett felém,
a szívem pedig minden egyes lépésével gyorsabban vert, akár egy
kalitkába zárt madáré.
- Mit akarsz, Nadja?
- Ejnye, édes, alig több, mint egy hónapja még forróbb volt a
fogadtatás. - dörzsölte hozzám a hamis bájakat. - Csak nem
elfeledkeztél rólam?
- Sajnos még a nevedre is emlékszem. - a türelmem végleg
elfogyott. - Ki vele! - rántottam magamhoz az áspis kígyót. - Mit
akarsz?
- Micsoda kérdés ez? Természetesen téged!
- Ne add itt nekem az ostobát, világos? - ráztam meg a ribancot,
aki egy éjszakára az ágymelegítőm volt.
- Au, ez fáj! Azonnal engedj el te vadállat!
- Mert különben mi lesz, heh? - diadalittas mosoly terült el az
arcomon a szemeiben ülő félelem láttán, de hamar fordult a
kocka.
- A nejed mindent megtud, az lesz! - elengedtem. Az arcomat jeges
maszk borította.
- Mennyit akarsz? - most már ő vigyorgott rajtam, nem pedig
fordítva.
- Nincs ár, egyszerűen te kellesz! - végleg elfogyott a türelmem.
- Na ide figyelj, te ócska kurva! Mondd, mennyi pénz kell, hogy
befogd a pofád, vagy Istenre esküszöm, megöllek! - láttam rajta,
hogy megijedt, mégis ő uralta a beszélgetés menetét.
- Még találkozunk szivi, akkor tárgyalunk! - belecsókolt a szám
sarkába, és ahogy jött, úgy ment.
/ Lana szemszöge /
Már elég régóta ingáztam az ébrenlét és az álomvilág
között. Kimerültnek éreztem magam, mint ahogy mostanában elég
sokszor. Emlékszem, hogy Mathias a kórházba indult velem, és hogy
folyamatosan vizsgálnak azóta. Már kezdett kellemetlenné válni a
sok tűszúrás, a folyamatos kérdezősködés. Hiába erőlködtem,
hogy csak elcsaptam a hasam és mellette marha fáradt vagyok, rám
se hederítettek. Végül nagy sokára mellém lépett egy magát az
orvosomnak valló figura, az arcán letörölhetetlennek tűnő
vigyorral.
- Nos, kisasszony...
- Asszony. - mormogtam a bajszom alatt.
- Nos, asszonyom, - csak én látom úgy, vagy a vigyora még
szélesebb lett? - ön makk egészséges.
- Na ugye, nem megmondtam? - duzzogtam tovább. De a doki nem
zavartatta magát, csak folytatta tovább a mondandóját.
- Nos, mint mondtam, önnek semmi baja a világon, ha csak a
terhességet nem tartja annak. - ezen már fennakadtak a szemeim.
- A mit? - na nem. Ezt a doki nem mondhatja komolyan. - Szó ami szó,
gondterhes vagyok, de azért ez egy rossz vicc, nem gondolja, doktor?
- A legkevésbé sem, kedves. Ön egy hónapos terhes. Gratulálok!
- Micsoda? - lassan elkezdtem felfogni mi is történik itt
valójában. Hát ezért voltam aluszékony, és ezért dobtam ki az
ebédet. Na meg az ájulás. - Nem gondoltam volna, ez biztos?
- A vérvizsgálat is ezt mutatja, hölgyem. Számoljon csak vissza.
Nem maradt el a menstruációja? - kattogtak a fogamban a
fogaskerekek. Egy. kettő, három... Úr Isten! Hiszen már egy hete
késik! Szerintem a doki is hallotta, mekkorát koppant az állam. -
Tehát?
- Egy hete késik. De hát én azt hittem, hogy a stressz vagy tudom
is én!
- Akkor most ismételten közlöm önnel, hogy édesanya lesz. Bár,
ahogy elnézem a vizsgálatok eredményeit, nagyon kell magára
vigyáznia. - ráncolni kezdte a homlokát, ahogy a papírokat
forgatta az ujjai között. - Alacsony a vérnyomása, és ahogy
körülnéztem a rendszerben az orvosi kartonjában, eléggé könnyen
megbetegszik. Tehát nagyon kell vigyáznia a terhesség alatt,
nehogy ártson vele a picinek. - Kisbabám lesz. Gyermekem születik.
Édes Istenem! El sem tudom hinni! - Ha gondolja, akkor én most
közlöm a családtagokkal a remek hírt.
- Ne! - az orvos döbbenten nézett rám. - Kérem, ne mondjon
semmit! Szeretném, ha meglepetés lenne. Az igazság az, hogy a
férjem és én egyáltalán nem terveztük a kicsit, de ha már így
alakult, ennél szebb ajándékot nem is adhatnék neki.
- Nos, akkor ezt megbeszéltük. Szeretné, ha bejönnének a
látogatói? Segítenének összekészülődni, ugyanis nem áll
szándékunkban bent tartani. Viszont hamarosan el kell kezdeni
tanácsadásra járni, úgyhogy jobb lenne minél előbb osztozni a
jó hírben.
- Igen, az jó lenne, köszönöm.
El sem tudom hinni, hogy anya leszek. Ennél szebb dolog nem is
történhetett volna, hiszen minden tökéletes. Szerelmes vagyok, és
most gyermekem születik attól, akit mindennél jobban szeretek. De
őszintén szólva a lelkem mélyén rettegek, hogy Mathias nem fogja
akarni a kicsit. Mi van olyankor, ha ő semmit sem érez irántam? Ha
nem akarja majd a kicsit? Nem, ebbe bele sem szabad gondolnom. Tudom,
hogy boldogok leszünk hármasban.
/ Mathias szemszöge /
Érzem, hogy vége
mindennek. Most, mikor végre minden jóra fordulhatott volna,
lassacskán darabokra hullik az életem. Lana, Nadja... Vége
mindennek... Szép könnyedén elmerültem az önutálat és az
önsajnálat tengerében, de valahol az agyam hátsó zugában
meghallottam egy furcsa hangot. Kezdtem magamhoz térni. A telefonom
volt az... de végül s kit érdekel? Uram Isten! A telefonom! Az
Apa
felirat
villog a kijelzőn! Sutba vágtam
az illemet és zaklatottan kérdeztem
bele a készülékbe.
- Mondd, mi van Lanával?
- Bemehetünk hozzá, gyere azonnal.
És a hívás már véget is ért.
Nem foglalkoztam a félig leégett cigarettával, sem pedig azzal,
hogy tilos szemetelni, eldobtam a csikket és minden erőmmel
rohantam a feleségem kórterme elé, hogy aztán mindenféle kopogás
nélkül berontsak az ajtón. De nem tudtam tovább menni,
megdermedtem a küszöbön. Lana előttem állt és kutya baja sem
volt. Ennyi volt, nem bírtam tovább. A feleségem szeme láttára
zuhantam térdre és kezdtem el hangtalanul zokogni, mint egy
kisgyerek. Annyira aggódtam, hogy valami baja van, vagy egyszerűen
csak elveszítem anélkül, hogy megmondhattam volna neki, mennyire
szeretem. Sietve lépett oda hozzám, én pedig a dereka után
nyúltam és a hasához szorítottam a fejem. Sírtam, mert még
mindig veszélyben volt a boldogságom, és bármikor megtörténhet,
hogy elveszítem. Nadja nem fogja ennyiben hagyni a dolgokat, én
pedig túlon-túl kevésnek érzem magam. Leereszkedett mellém és
halkan duruzsolni kezdett a fülembe, apámék pedig szép csendben
elhagyták a szobát.
- Mathias, ne sírj, nincs semmi
baj! Nyugodj meg. Itt vagyok, kutya bajom! Hallasz engem? Nincs semmi
baj! - lassan csókolt meg, babusgatta az arcom, miközben
összeszedtem magam. - Csak kimerültem, édesem, ennyi az egész!
Haza is mehetünk, hallod? Csak pihennem kell. - halkan szólaltam
meg, nem voltam biztos a hangomban, féltem, hogy elcsuklana.
- Nem bírnám elviselni, ha valami
bajod esne! Abba belehalnék! Nem akarlak elveszíteni, Lana.
Egyszerűen nem élném túl! - a végén már csak
suttogtam, éreztem, hogy a szemembe ismét könnyek gyűlnek.
-Sssssss, te butus. Nincs semmi baj.
Egyszerűen elfáradtam. - az arcára közben hatalmas mosoly ült
ki. - Ami persze nem is csoda, ha belegondolok abba, hogy az utóbbi
időben nem sokat aludtunk. - ezek után az én arcomra ült ki egy
szégyenlős mosoly. - Igen, Mathias Forbes, elfáradtam, mert
telhetetlen vagy. - most már mindketten vigyorogtunk.
- Hé! Nem is tudom ki kapott rá az
ízére! Egyszerűen nem tudok nemet mondani neked, mikor annyira
vágysz rám! Tudom, hogy ellenállhatatlan vagyok, de hogy ennyire?
Nem gondoltam volna, hogy a végkimerülésig hajszolni fogod a
lepedőakrobatikát. - szigorúan nézett rám, majd az oldalamba
csípett. - Áúú! Ezt meg miért kaptam?
- Hogy ne szállj el magadtól. Nem
vagy te olyan nagy szám. - nézett rám gunyorosan.
- Igen? Na majd meglátjuk otthon is
ezt mondod-e, miközben a nevemet sikoltozod a lepedőt markolva. -
mielőtt válaszolhatott volna, egy csókkal belé fojtottam a
mondókáját. Egyre hevesebbek voltunk, egyre jobban kívántam,
alig bírtam már magammal. Felkaptam, és szorosan a falhoz nyomtam.
Nem kíméltem, vad és durva voltam, pont mint legelőször, de
éreztem rajta, hogy élvezi minden mozdulatát. Lassan kezdtem el
kibontogatni a ruhájából, de ő finoman eltolt magától.
- Ma... Mathias, az ég...
szerelmére! Egy kórház... kórházban vagyunk! - olyan szégyenlős
volt, mint egy szűzlány, pedig én pontosan tudtam, hogy hála
nekem, már nem az.
- Akkor meg mire várunk, irány
haza! Vagy mégis bent kell maradnod? - a homlokomat ráncolva néztem
rá.
- Nem! Dehogy! Csak adj még egy
percet és indulhatunk. -együtt léptünk ki az ajtón, de ő a
másik irányba indult. - Pár szót kellene még váltanom az
orvossal.
- Akkor megyek veled.
- Nem! - mi ez a heves tiltakozás?
Talán mégis van valami baja? - Ne aggódj, nincs baj. De a
vitaminokat még fel kell írnia az orvosnak. Menj oda a szüleinkhez,
mindjárt megyek én is, jó?
- Rendben van. - csókoltam meg. -
De siess.
- Sietek.
Az az érzésem, hogy valamit
titkol előlem, de fogalmam sincs, hogy mit. Lassan ballagtam oda
apához és Lucashoz, hogy aztán minden kertelés nélkül faggatni
kezdjem őket.
- Mit mondott nektek az orvos?
-Lucas válaszolt először.
- Hogy az ég világon semmi baja
sincs.
- És mivel indokolta a
rosszullétet?
- Kimerültséggel. És még annyit
fűzött hozzá, hogy a páciense mindent tud. De a lányom se
mondott ennél többet. - Lucas teljesen tanácstalan volt,
mint ahogy én is.
- Apa, te mit gondolsz erről az
egészről? - lassan emelte rám a tekintetét, úgy éreztem dühös
rám valami miatt, de ha az is volt, nem érződött a hangján.
- Ahhoz képest, hogy ránk
ijesztett a kisasszony, mikor beléptünk az apjával a szobába az
arcán letörölhetetlen vigyor ült. Szerintem nem volt teljesen
őszinte. - Miközben ezeket mondta, Lucassal egy sokatmondó
pillantást váltottak.
- Értem. - a tekintetem a semmibe
meredt, miközben apa közelebb hajolt hozzám, hogy csak én
hallhassam, amit mondani szándékozik, majd suttogni kezdett.
- Remélem valamikor lehetőség
nyílik rá, hogy kettesben beszélhessünk, fiam.-
a hideg kirázott a hangjától, ahogy megnyomta az utolsó szót.
Rég nem beszélt velem ilyen hangnemben.
- Hát persze, apa. Mit szólnál a
holnaphoz?
- Nem jó, elutazom. Szenteste érek
haza, de nekem akkor is jó. Remélem, addigra megoldod a „ lángoló
” problémádat. - hogy micsoda? Éreztem, ahogy elsápadok,
miközben apám átható tekintete előtt állok. Tud
Nadjáról!
- Apa.. nem úgy van... nem az van,
amit gondolsz!
- Hallgass! Láttam, amit láttam.
Nem tudom mit akart tőled az a nő, de ajánlom, hogy megoldd a
gondjaid, és azt is, hogy mindenről beszámolj. Sosem
gondoltam volna, de Lana a tökéletes társ a számodra. Olyan
boldog vagy mellette, mint egykor én anyád mellett. - A
tekintete a múltba kalandozott. -
Nem ajánlom, hogy elbaltázd, fiam. Engedelmeddel, távozom.
- Igen, apám, jó utat.
- Viszlát, fiam.
Valahonnan
távolról hallottam, amint Lucastól is elbúcsúzik, és hogy hogy
még egyszer jobbulást kíván a nejemnek, aki idő közben
visszatért, hallottam, amint Lucas is elköszön, de arra nem
emlékszem pontosan, nekem hogy sikerült megfelelően viselkednem.
Arra sem emlékszem hogyan jutottam haza a feleségemmel, de mire
feleszméltem, a hálóban álltam, velem szemben pedig Lana állt. A
szemeiben valami ismeretlen fény tündökölt, ha nem tudnám
biztosra, hogy sosem szeretne belém, azt mondanám, szerelmes a
tekintete. De attól még teljesen kizökkentett a letargiából.
Lassan a zuhany alá lökdösött, aztán magamra hagyott a
fürdőszobában. Egyedül álltam be a nyugtató vízsugarak alá,
de nem álltam ott egész tíz percig sem, mikor arra lettem
figyelmes, hogy apró karok ölelnek át hátulról. Szép lassan
megfordultam, hogy aztán babusgathassam álmaim asszonyát. Óvatosan
megmosdattuk egymást, ügyelve arra, hogy a vágy csak növekedjen
bennünk, de ne teljesedjen be. Mikor aztán már nem bírtuk tovább,
lassan csókolni kezdtük
egymást. Már nyoma sem volt a kórházbeli vadságnak, egyszerűen
csak szeretni akartam őt. A karjaimba vettem, elzártam a csapot és
a hálóba sétáltam vele. Tátva maradt a szám. Félhomály
uralkodott az egész helységben, csak néhány gyertya világította
meg a szobát. Lassan
sétáltam el az ágyig a karomban tartott áldott teherrel, hogy
aztán végre igazán szerethessem. Nem akartam semmit sem elsietni,
nem akartam, hogy ez az éjszaka is a vad kielégülésről szóljon,
bármennyire imádtuk mindketten. Minden egyes porcikája külön
becézgetést érdemelt, amit meg is kapott. Minden egyes sóhajával,
ami elhagyta az ajkát, növelte a vágyamat. Minden egyes csók
után, amit az alabástrom bőrére hintettem megborzongott, minden
egyes simogatásom után vágyott. Úgy éreztem, muszáj mindent
megadnom neki, amit csak lehet, mert attól féltem, hogy nem adatik
számunkra több idő.
