Sziasztok! :)
Végre meghoztam a friss fejezetet, és ahogy ígértem, többé már nem kell heteket várni vele. Végre van Bétám is, Gabi személyében, aminek őszintén örülök, mert így nem kell hibákkal olvasnotok a fejezetet. :) De nem rizsázok tovább, jöjjön, aminek jönnie kell. :) Jó olvasást!
/ Lana szemszöge /
Az ominózus eset óta, mikor is békét kötöttem Mathiassal, már vagy két hét telt el. Nem szegte meg a szavát, nem közeledett hozzám, bár nem is nagyon volt rá lehetősége, hiszen minden idejét az irodában töltötte. Nem is aludt velem. Nem mintha én annyira ragaszkodtam volna a dologhoz, de azért valamilyen szinten bántott, hogy a férjem nem tölti idehaza az éjszakáit. Volt, hogy arra ébredtem, hogy kora hajnalban megállt az autója a felhajtón, majd hallottam a lépteit távolodni a szobánktól. Egyszer sem jött be. Egyik éjjel, mikor egész korán, még éjfél előtt hazajött, kilopóztam, hogy megnézzem mit is csinál ilyenkor. A dolgozószoba ajtaját résnyire nyitva találtam. Ott ült a hatalmas fekete bőr kanapén, az előtte lévő asztalon irathalmok tornyosultak, de nem foglalkozott velük. Csak ült, a tekintete a semmibe meredt, egyik cigarettát gyújtotta a másik után, miközben whiskyt nyakalt. Egyáltalán, mióta dohányzik? Mióta megismertem, sőt még a nászéjszakánkon sem láttam őt rágyújtani, de még csak nem is éreztem rajta. Csak tudnám, mi a baja. Nehezemre esik bevallani, de nagyon magányos vagyok, és igazán jól esne, ha beszélgetne velem. Egyedül érzem magam. Hogy legyen a viszonyunk emberségesebb, barátibb, ha nem is beszél velem? Miért csak nekem kell törnöm magam? Én megtettem az első lépést, de úgy látszik semmi értelme nem volt.
***
Hirtelen motorzúgásra lettem figyelmes. Az órára pillantottam. Még csak délután öt óra van, kizárt, hogy Mathias érkezett volna meg. Lementem a nappaliba, és kissé megdöbbentem, mikor a férjem jött egyenesem velem szembe. A nászéjszakánk óta nem is beszélgettem vele. Bátortalanul indultam meg felé. Az arca fegyelmezett volt, mint mindig. Melléléptem, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, nyomtam az arcára egy puszit.
- Szia. Jó, hogy megjöttél, rég láttalak. - lopva pillantottam fel rá, féltem a reakciójától. Ő csak megköszörülte a torkát, hogy palástolja a zavarát, mert igen, a nagy és dicsőséges Mathias Forbes arcán enyhe pír futott át. Nem mondom, elég vicces látvány volt.
- Szia, Lana. Érted jöttem. Lenne egy üzleti vacsora, amin együtt kellene megjelennünk, már ha neked nincs ellenedre. - nem mondom, rosszul esett, hogy csak egy céges vacsora miatt jött haza, de próbáltam nem mutatni. Végtére is, mit várhatnék tőle. Én csak az üzlet része vagyok.
- Nincs. Miben kéne, hogy megjelenjek? - kérdeztem közönnyel teli hangon. - Estélyiben vagy pedig koktélruhában?
- Nem kell nagy estélyi, de azért ne is legyen hivalkodó, ha kérhetném. Nem szeretném, ha mindenki téged bámulna, végtére is mégis csak a feleségem vagy. - na, ha máson nem is, ezen nagyon meglepődtem. Ennyire zavarná, ha más férfiak megbámulnának?
- Mikorra legyek kész?
- Fél hétre el tudsz készülni? A vacsora fél nyolckor lesz, a város egyik neves éttermében, nem szeretnék elkésni.
- Egy percet sem fogok késni. Hát akkor, én megyek is. - a vicc kedvéért még egy puszit adtam neki, majd felrohantam a szobánkba.
Nem késlekedtem sokat, amint magamra csuktam az ajtót, rohantam zuhanyozni. Gyorsan hajat mostam, majd kipattantam a zuhanyzóból, megszárítkoztam és készülődni kezdtem. A végeredménytől még a szavam is elállt, pedig én magam csináltam. A hajam lágy loknikban hullott a vállamra, a szemem füstösre volt festve, a ruhám pedig hófehér volt, szolid, de gyönyörű. A művem megkoronázása érdekében a jobb kezemen a jegygyűrűm és egy nagyobbacska virágot formáló ezüst gyűrű volt, a bal kezemen két karkötő, amit apától kaptam, a nyakamban egy Mathiastól kapott ezüstlánc volt, apró medállal, a fülemben pedig a hozzá illő fülbevaló. Megjegyezném, hogy ezt sem személyesen adta át, hanem az inas hozta fel nekem. Már majdnem fél hét volt, így elindultam lefelé. A férjem már a lépcső alján ácsorgott, türelmetlenül toporogva. Meghallhatta a szandálom kopogását, mert hirtelen hátrafordult. Úgy meresztette a szemeit, mintha még nem látott volna soha életében fehér embert. Végignéztem magamon, hátha valami nem stimmel velem, de minden rendben volt. Leértem hozzá, egyszerre nyúltunk egymás után. Finoman kezet csókolt, majd a fülembe súgott.
- Csodálatos vagy. - a fülem tövéig elpirultam, jól esett a bókja.
- Köszönöm.- Az ajtó felé kezdett vezetni, rámterítette a szintén hófehér stólám, kitárta előttem az ajtót, udvariasan előre engedett. A kocsihoz menet nem szóltunk egymáshoz. Ismét megmutatta, hogy ő bizony úriember, ami nagyon jól esett, aztán útnak indultunk. A csönd kezdett kissé kínossá válni, úgyhogy feltettem az első kérdést, ami az eszembe jutott. - Milyen alkalomból lesz vacsora a cégnél?
- Kineveztek igazgatónak, emellett szeretnék köszönteni a feleségem is, vagyis téged.
- Értem. Vagyis mégsem. Miért kell, hogy megjelenjek én is?
- Mint már mondtam, a feleségem vagy. Hozzám tartozol, neked is ott kell lenned.
- De hát nem is ismerek senkit se, leszámítva apát és az apósomat. - a türelmetlen sóhaját hallva inkább befogtam a számat.
- Az teljesen lényegtelen. Az ilyen eseményeken kötelező megjelenned. Persze ki is menthetnélek, de nem áll szándékomban, ha nem muszáj.
- Felfogtam, nem kell morcosnak lenni. Egyébként miért nem jössz haza időben? Miért csak hajnalban?
- Sok a dolgom, most, hogy én lettem a cég vezetője. Át kell néznem a stratégiát, a partnerlistánkat, emellett új beszállítókat is kell keresnem, ha terjeszkedni szeretnék.
- Akkor miért nem pihensz, mikor hazaérsz? Miért nem jössz aludni?
- Van, hogy hazahozom a munkát.
- Mathias, az Istenért! Legalább ne hazudj. Megegyeztünk, hogy szent a béke, de te ezt egy kicsit sem tartod be. Most is a képembe hazudsz.- bármennyire nem akartam, mégis kikeltem magamból.
- Nem értem miről beszélsz.
- Arról, hogy egyáltalán nem dolgozol, mikor hazaérsz! Beülsz a dolgozóba, és egymás után gurítod le a töményeket. Ne nézz ilyen döbbenten! Láttalak. Kilopakodtam megnézni, hogy mit is csinálsz, miért nem pihensz le. Nem vagyunk hétköznapi házastársak, akik szerelemből kötötték össze az életüket, de azért igazán meglepő, hogy nem alszunk együtt. Azt hittem békét kötöttünk, és minden rendben lesz, hogy meg tudjuk egymást ismerni, szokni, de te magasról teszel az egészre. Ennyire csak az üzlet része lennék? Vagy sérti a büszkeséged, hogy nem vághattál gerincre?
- Lana, hallgass, vagy Istenemre mondom, olyat teszek, amit nagyon megbánok! - remegett a dühtől, de akkor sem hagyhattam ennyiben a dolgot. Most lehetőségem volt beszélni vele, nem hátrálhattam meg.
- Talán meg fogsz ütni? Vagy itt a kocsiban szeged meg a szavad? Válaszolj! - beletaposott a fékbe, az autó pedig csikorgások közepette állt meg. Tudom, nem kellett volna ezt felhoznom, de nem bírtam megállni. Rosszul éreztem magam, hogy nem tudtunk semmit sem megbeszélni békés körülmények között, hogy ha nagy ritkán szóba is állunk egymással, annak veszekedés a vége.
- Pont az adott szavam miatt nem alszom veled! Nem akarlak bántani, nem akarok olyat tenni, amit te soha nem akarnál! Mégis mit gondoltál, hogy a fenébe tudnék veled aludni? - Mélyen a szemembe nézett, nem kiabált, de láttam rajta, nem sokáig bírja cérnával.
- Miért nem mondtad el? Miért nem próbálsz meg beszélgetni velem?
- Mert nem megy! Te jársz a fejemben állandóan, felfogtad? - közelebb hajolt hozzám, a szája szinte az enyémet súrolta, éreztem, mennyire nehezére esik visszatartania magát. Most vagy soha, gondoltam, majd finoman megcsókoltam. Ő pedig lefagyott. Nem mozdult, nem vett levegőt. Átkaroltam a nyakát, próbáltam megértetni vele, hogy még mindig bízom benne, és nincs ellenvetésem a csókja ellen. Szép lassan megmozdult, megölelt, viszonozni kezdte a csókom. Bíztam benne, hogy most megnyugodott kissé, és be kell, hogy valljam, már nagyon hiányzott az érintése. Nem vagyok szerelmes, de valahogy megnyugtat a közelsége. Remény töltötte meg a szívemet, hátha egyszer boldog házasság lehet majd a miénk. Ha szerelmesek nem is leszünk, tiszteljük majd egymást, sőt, valamennyire szeretni is fogjuk majd a másikat. Ahhoz képest, mennyire megvetettem őt, most, hogy kezdem jobban megismerni, egyre jobban érzem, nem rossz ember ő, csak nem kapott elég szeretetet, nem tudja, hogy is mutassa ki az érzéseit, hogyan beszéljen róluk. Szép lassan szétváltak egymástól az ajkaink, én pedig mélyen a szemébe néztem.
- Csak próbáljunk meg nagyjából normális életet élni. Adj egy esélyt, hogy megismerjük egymást. Bízz már magadban, az Ég áldjon meg! Hiszen én bízom benned. Hiszek neked. Tudom, hogy nem teszel semmi bántót. Kérlek, Mathias! Nem akarok életem végéig egy boldogtalan házasságban élni. Ha már így hozta az élet, legalább ne nehezítsük meg a helyzetet.- a kisujjam nyújtottam felé, mint ahogy régen apának is, mikor egyezséget kötöttünk. Ezt sosem szegte meg. Értetlenül nézett rám, de aztán eszébe juthatott ez a gyermekded szokás, mert elmosolyodott.
- Nem ígérhetem biztosra, hogy menni fog, de megpróbálom, rendben? - azzal átkulcsolta az ujjával az enyémet, így az egyezség megszeghetetlenné vált. - Indulhatunk?
- Igen, persze. - odahajoltam hozzá, és adtam egy aprócska csókot neki. Még mindig meglepődött azon, hogy nem viszolygok megcsókolni őt, de a házasságunk kezdte megértetni velem, amit apám hosszú évek alatt nem tudott a fejembe verni. Attól, hogy nem úgy alakul minden, ahogy mi szeretnénk, még lehet benne valami jó is. Igaz, nem Mathias az a férfi, akivel le akartam élni az életem, de ha így alakult, meg kell próbálnom boldogan élni. Az élet újabb leckével gazdagított, azt hiszem, érettebb lettem egy kicsivel.
/ Mathias szemszöge /
Hihetetlen, mennyire érett ez a lány. És hogy mennyire megváltozott. Álmomban sem hittem volna, hogy törődni fog velem, és azt sem, hogy az akaratos kamaszból két hét alatt felelősségteljes nő, igazi feleség lesz. Bár azt se gondoltam volna az esküvőm előtti napokban, hogy egyetlen mellette töltött éjszaka alatt elcsavarja a fejem, elvégre nem vagyok már kölyök, akinek a tojáshéj a fenekén van. A huszonharmadik évemet taposom, és mégis meggondolatlan és forrófejű vagyok, mint egy szerelmes bakfis. Annyira más. Lisa néninek végül is igaza lett. Szerelmes vagyok abba nőbe, aki a feleségem lett. Az út hátralévő részét most már tényleg néma csendben tettük meg, de ez cseppet sem volt zavaró. Viszont a ruhája kellőképpen elvette az eszem. Mikor megláttam benne, fel sem tűnt, mennyire fel van sliccelve a bal combjánál, de most, hogy mellettem ült, úgy vonzotta a szemem, mint a mágnes. Esküszöm, ha bárki bámulni merészeli, annak kitekerem a nyakát. Az idő gyorsan telt, és már meg is érkeztünk a vacsora helyszínére. Leparkoltam a kocsival, kinyitottam Lanának az ajtót, kisegítettem, majd nyújtottam a karom, de ő egyszerűen fittyet hányt a szokásra, a kezemért nyúlt, összekulcsolta az ujjainkat, majd küldött felém egy kedves mosolyt és húzni kezdett maga után. Meglepődni sem volt időm. Jól esett, hogy nem tartózkodik tőlem. Rám ragadt a jókedve, és amíg be nem léptünk az étterembe, meg-megöleltem, sőt, még egy puszit is adtam az arcára. Azt persze nem sejthettem, hogy apám és Lucas bentről figyelemmel kísérik az eseményeket.
/ Lucas szemszöge /
Sosem gondoltam volna, hogy a lányomból ilyen gyönyörű, sugárzó nő lesz, azt pedig még kevésbé, hogy két hét házasság után ilyen felhőtlen hangulat lesz Mathias és közte, főleg, hogy a fiú szinte éjt nappallá téve dolgozott, mivel a házasság révén ő lett az igazgató. Edward és én nyugodtan élvezhetjük nyugdíjas éveinket, már csak a közgyűlésekre és az igazgatói ülésekre megyünk be, mint tulajdonosok, és ahogy elnézem a fiatalokat, remélhetőleg nem kell sokat várnunk az unoka érkezésére sem, olyan boldognak tűntek. Beléptek az étterembe, ahol minden szempár rájuk szegeződött. Egymásra néztek, mosolyogni kezdtek valamin, amit csak ők értenek, majd elindultak felénk. Hát igen, mire nem képes a szerelem. Megtanítja az embert szavak nélkül beszélni, az elmét ellepi a rózsaszín köd. Megvallom őszintén, nagyon féltem, sőt, rettegtem, hogy hibát követtem el, mikor az én makacs lányomat belekényszerítettem ebbe az egészbe. Mathias igazán jó gyerek, okos, emellett higgadt vezető, de néha kicsit úgy tűnt nekem, mintha nem is lennének érzései. Na jó, ez kissé túlzás, de úgy vettem észre, már nincs meg benne az a pajkosság, mint kicsiny gyermekként, mikor szegény jó Violet még élt. Négy éves kora óta egyedül Edward volt a fiú érzelmi támasza, de valljuk be, nem sokat ért, hiszen drága jó cimborám a mai napig nem tudta feldolgozni a felesége halálát. De ahogy elnézem ezt a remek fiút, a lányom mellett mintha kicsit életre kelt volna, az én kicsikém pedig sokkal engedelmesebbnek, fegyelmezettebbnek látszik, miközben semmit sem vesztett a vidámságából. Amint Lana meglátott, húzni kezdte Mathiast, minél előbb az asztalhoz akart érni. A férje csak somolygott rajta, majd odasúgott neki valamit, amitől alányom ugyan lassított a tempón, de a mosoly az arcán töretlenül ragyogott. Mikor ideértek hozzánk, illendően köszöntöttek mindenkit. Az én neveletlen gyermekem udvariasan hajbókolt, ahogy azt egy üzletember feleségétől várni lehetett. Igazán megdöbbentem. Viszont mikor rám került a sor, egyszerűen a nyakamba borult.
- Apukám! Annyira, de annyira hiányoztál. - hallottam a hangján, hogy kissé elszontyolodott, ami fájdította a nem éppen fiatal szívemet.
- Te is nekem, hercegnőm. De ez az élet rendje, kicsim. Kirepültél. - szorongatott még egy darabig, aztán elengedve összepuszilta az arcomat, majd a fülembe súgott valamit, ami őszintén meglepett.
- Köszönöm, hogy elindítottál a felnőtté válás útján. - majd elfordult tőlem, és Edwardhoz lépett, hogy az apósát is üdvözölhesse.
Mit ne mondjak, nem tudtam mihez kezdeni a lányom szavaival. Vajon mire akart kilyukadni? A vacsora alatt sokat törtem a fejem ezen, meg még sok minden máson is, főleg Lana viselkedésén. Igazi úriasszony volt, csak akkor beszélt, ha kérdezték, mindenre őszintén, a szívéből válaszolt, de nem fecsegett túl sokat. Szép lassan kitisztult előttem a kép. Hát erre értette az én drágaságom, hogy elindítottam az úton. Hogy a házassága révén végre elkezdett felnőni. Amint alkalmam adódott rá, hogy kettesben beszélhessek a vejemmel, letámadtam őt a kérdéseimmel.
- Mondd csak, drága fiam, mit tettél te ezzel a lánnyal, hogy ilyen kezesbárány lett?
- Őszintén mondom neked, Lucas, az ég egy adta világon semmit.
- De valaminek mégis csak történnie kellett. - erősködtem, éreztem, hogy titkol előttem valamit.
- Na jó, rendben. A nászéjszakánk kudarcba fulladt, de legalább eljutottunk odáig, hogy hajlandó volt velem szóba állni. Ne nézz így rám. Megtörtem őt. - nem hittem a fülemnek. Úgy éreztem menten megüt a guta.
- Ha bántani merészelted, te piszok kölyök, olyat kapsz...
- Nem bántottam. Megígértem neki, hogy nem fogom bántani, ő pedig békejobbot nyújtott. De nem bírtam a közelében lenni, így kerültem őt, két teljes hétig.- tátogásom látva leintett. - Ne szólj közbe, kérlek. Ma viszont a kocsiban, idefelé jövet úgy leteremtett, hogy egészen meglepődtem. Volt belőle egy csúnya veszekedés is, de persze rájöttem, hogy ez nem mehet így tovább, hála Lanának. Arra törekszik, hogy kiegyensúlyozott legyen a házasságunk, és teljes részvételt követel tőlem is. Még meg is esketett a...
- … „ kisujjas ” módszerrel. Nagy pácban vagy, édes fiam. Remélem tudod, hogy nem szegheted meg sohasem. És bízom benne, hogy azt is tudod, hogy úgy beleestél a lányomba, mint vak ló a gödörbe.
- Tudom... hidd el, nagyon jól tudom...
- Akkor most hogyan tovább? - közben a lányom figyeltem, akit egy idegen kért fel egy táncra.
- Ötletem sincs. - követte a tekintetem, majd csak annyit láttam, hogy vörösödni kezdett.
 |
| Lana estélyi ruhája |
