Második fejezet

/Mathias szemszöge/

Már egy órája úton lehettünk, de még mindig nem tudtam a viselkedése felett napirendre térni. Annyira makacs, de mégis annyira sebezhető. Most is beleborzongok, ha magam elé képzelem azt a jelenetet, ott a hotelban. Viszont, amit most a kocsiban művelt, az egyszerűen kibírhatatlan. Még a végén annyira ki fog hozni a sodromból, hogy Istenemre, én felpofozom. Pedig nőt megütni a férfi legnagyobb szégyene, mondta még egykor drága jó anyám. Hiába akartam megtörni a lányt, mégis rosszul éreztem magam miatta. Muszáj neki sírnia? Ennél jobban semmi nem tud elbizonytalanítani. És a düh, a szemében... NEM érdekel! Nem érdekelhet. Ez is csak egy fegyver, ahogy apám mondaná, hogy elérje ez a neveletlen kölyök, amit akar. Nem hagyom, hogy megtörje az akaratom. Szépen lassan azon kaptam magam, hogy a villa feljárójára fordulok. Alig várom, hogy végre kizárhassam a fejemből őt. Mégis mit képzel? Nem éri el a céljait. Leállítom az autót és kiszállok. De Lana nem mozdul. Intek neki, hogy jöjjön, ám mégsem tesz semmit. Érzem, hogy elpattan bennem valami. Egyszerűen kihoz a sodromból. Dühösen lépek az autóhoz és feltépem az ajtaját.

- Kifelé! Most! - nem mozdul. Nem bírom tovább tartani magam. Megfogom őt a karjánál fogva és kirántom a kocsiból. - Mozdulj! - a karjánál fogva cibálom a kúria bejárata felé, miközben megpróbálom a higgadtság maszkját az arcomra erőltetni. Hallom, ahogy sziszeg a fájdalomtól, ezért lazítok a szorításon. Lana megérzi ezt, kirántja magát a karomból, s újabb pofon csattan az arcomon.

- Velem te ezt nem fogod csinálni! Nem győzöl le! Lehet, hogy hozzád kényszeríthet apám, de az akaratomat nem törheti meg! - magából kikelve őrjöng. Az arcom lángol, de nem foglalkozom vele. Ezért még agyon megjárja, annyi biztos. Egész csinos, mikor dühös. Próbálom palástolni, de egy halvány mosoly mégis megjelenik az arcomon a nevetséges viselkedésének köszönhetően, amit ő nyomban észrevesz. - Mégis mi a jó büdös fenének örülsz?

- Oh, igazán semminek. Csak épp azt fontolgatom, miképpen bosszulom meg, hogy ismét rám emelted a kezed. Mit szólnál ahhoz, ha ma éjjel megmutatnám neked, ki is a főnök? - az utolsó mondatot már hozzá közel hajolva, a nyakába suttogtam. Éreztem, hogy megremeg. Láttam, ahogy megnyalja a kiszáradt ajkait. Nem tudom, hogyan és miképp, de őrült módjára megkívántam. Nem tudom megállni, muszáj megtennem! Lassan közelebb hajolok, a számmal már súrolom a bőrét. Finoman belecsókolok a nyakába. Aztán elszakad bennem valami. Közelebb húzom magamhoz, ajkaim a bőre szabad felületein száguldanak, ő pedig reszket a karomban. Aztán hirtelen feleszmélek. Higgadtságot erőltetek magamra, bár belül tombolok. Ellépek tőle. - Látod, nem viccelek. Jól gondold meg mit csinálsz. - nem szól semmit, csak elcsörtet a bejárat felé.

/Lana szemszöge/

Mégis mit képzel ez a ficsúr magáról? Elhurcol egy számomra vadidegen helyre, fenyegetőzik, ráncigál, aztán meg... Uram Isten! Mi lett volna, ha nem hagyja abba, amit elkezdett? Hátra sem nézek, csak rohanok az épület felé. Hallom, ahogy jön utánam. Elérem az ajtót, és már épp feltépném, mikor valaki kitárja azt előttem, mire én hirtelen megtorpanok. Egy mosolygós, idősödő, gömbölyded hölgy állt velem szemben.

- Isten hozta nálunk, kisasszony! - köszönt rám a kedves asszony, amit én megy megszeppent bólintással viszonoztam. - Mrs. Wikock vagyok, de szólítson nyugodtan Elisának. - az őszinte mosoly, ami az arcáról sugárzott, szinte balzsam volt a lelkemnek. Képtelen voltam nem vissza mosolyogni rá. - Áh, jó napot Matty! - odalépett a vőlegényemhez, aki idő közben odaért hozzánk, és megölelte. - Nem is gondoltam, hogy ilyen bájos teremtés lesz a jövendőbelid, gyermekem.

- Szia, Lisa néni. Én sem gondoltam volna. - rám nézett, és megeresztett egy gúnyos vigyort, amit csak én láthattam. - Előkészítetted a szobát?

- Persze, fiatal úr, ez csak természetes. A lényeg, hogy otthon érezze magát nálunk a kislány. - Újból hozzám fordult, lágyan megragadta a karom, majd elkezdett befelé vezetni. - Jöjjön, kedveském, megmutatom a lakosztályát, ami az esküvő előtt fog a rendelkezésére állni. Utána pedig telefonálok a varrodába, hogy jöhet a szabó.

- De ugyan minek? - pislogtam rá zavartan. - Van nekem elég ruhám otthon.

- Jaj, aranyom, micsoda buta kérdés ez? Hát a menyasszonyi ruhájáról van szó. Mindennek tökéletesnek kell lennie a holnapi menyegzőre. - annyira beleélte magát, hogy nem volt szívem szólni neki, mennyire ellenzem az ötletet. És hát amúgy sem ellenkezhetek a ház ifjú urával. Rá pillantottam, mire ő dühösen fújtatott egyet. Sajnálom, nem tudom eltitkolni a gyűlöletem, amit iránta érzek. Lehet, hogy kifogástalanul viselkedek, de a szemem nem hazudik.

- Lisa néni, ha nem bánod, akkor most magatokra hagylak titeket. Meg kéne járatnom Achillest. Már több, mint egy hónapja nem voltam idehaza. - odalépett az öreg hölgyhöz, szeretetteljesen megszorította a kezét, majd egy puszit nyomott az arcára. Olyat, amilyet az őszintén és tisztán szerető kisgyermekek tudnak nagyanyjuknak adni, amolyan ártatlan, kisded csókot. Aztán felém fordult. - Nem bánnád, ha egy pár szót váltanánk, kettesben? - az utolsó szót kissé megnyomta, hogy tudjam, értelme sincs a tiltakozásnak.

- Beszéljetek csak kedveskéim, addig én gyorsan megejtem azt a telefont.

***

Amint távozott Mrs. Wikock, kissé távolabb húzott, hogy véletlenül se legyünk hallótávolságban, majd rákezdett az eddig tőle még nem hallott szóáradatba.

- Ne beszélj neki a leendő házasságunkról, ha lehet. - kérdő tekintetemet látva folytatta. - Légy oly kedves, és e mondj neki semmit a kényszer házasságról. Meghasadna a szíve. Megígértette velem még apró kölyök koromban, hogy sose hagyom, hogy apám belekényszerítsen valami eszement ötlet által kitervelt őrültségbe. Az volt minden vágya, hogy szerelemből házasodjak, én pedig esküt tettem neki.

- De hát ezt te megszegted! - szóltam rá felháborodottan, és kissé hangosabban a kelleténél.

- Ssssssh!!!! Ne olyan hangosan! Tudom, mit ígértem, de nem tehettem mást. Az üzlet az üzlet, erre tanított apám.

- Tehát becsapod Elisa asszonyt.

- Nem tehetek mást. Játszd el, hogy igaz, amit mondtam neki. Csak a hétvégéken van itt, hét közben apám villáját vezeti. Két napot csak kibír az úri kisasszonyi mivoltod, nemde?

- Csakis miatta, mert Ő legalább kedves velem. Nem úgy, mint te, te öntelt hólyag! -erre durván megragadta a karom.

- Nekem aztán mindegy, miért, de tartsd a szád! És utoljára mondom, vigyázz a nyelvedre, mert istenemre mondom, olyat teszek, amit magam is megbánok.

Egy pár cipő halk kopogása ütötte meg a fülünket, ami Lisa néni - ahogy Mathias mondaná – közeledtét jelentette. Szép óvatosan elengedett, majd mire feleszméltem átkarolta a derekam és közelebb hajolt hozzám, mintha a fülembe súgna valamit. Közben arra is ügyelt, hogy takarja a döbbent arcomat is. Az öreg hölgy illedelmesen csak a torkát köszörülte.

- Akkor én mennék is. - szólt oda neki a ház ura, majd egy csókot nyomott az arcomra. Még megdöbbenni sem volt időm, amin elégedetten mosolygott, majd oda lépett az asszonysághoz, akit egy újabb puszival jutalmazott meg. - Lisa néni, ne várj vacsorára, nagyobb távot szeretnék bejárni.

- Rendben drága szentem. De kérlek, az a fránya mobil legyen veled, hátha szükséged lesz segítségre. - őszintén megdöbbentem az aggódó tekinteten. Hogy szeretheti ezt a szörnyeteget? Bár tény, hogy Mathias nagyon kedves vele.

- Magammal viszem, ígérem. Te pedig azt ígérd meg nekem, hogy nem aggódsz feleslegesen. Nem vagyok már kisgyerek. Achilles pedig nagyon okos.

- Nos, rendben van, de azért sötétedésre érj haza. Tudod, hogy nem szeretem, ha az erőben lődörögsz éjszaka.

-Sietek. További szép napot a hölgyeknek. - hátat fordított és kisétált az ajtón.

/Mathias szemszöge/

Alig vártam, hogy végre az istálló felé vegyem az irányt. Az én drága jó barátom, Achilles, a lovam már nagyon rég volt felnyergelve. Jót fog tenni neki és nekem is egy kis kiruccanás. Az a kis bestia kezdi elvenni az eszem. Mintha csak ahhoz értene, hogy kell egy férfit megbabonázni. Kitölti a gondolataim. Minden pillanatban olyasmire gondolok, amit neveltetésemből eredendően nem lenne szabad megengednem magamnak. Nem azt mondom, hogy nem volt életemben dolgom nővel, de ez a szuka az eszem veszi. Játssza itt nekem az elérhetetlent. Nem is baj, hiszen akkor élvezetes a vadászat, ha űzni is kell a vadat. Közben szép lassan odaértem az istállókhoz. A bokszokban szebbnél szebb lovak álltak, egytől egyig becsültem őket. A kedvencem mégis Achilles lett. Érte kellett a legtöbbet küzdenem. Már csikóként is gyönyörű volt, a természete dacos, senkit sem tűrt meg igazán maga mellett. Rengetegszer kellett a földre zúgnom miatta, és még jó párszor törte a bordám is, mikor a karám széléhez vágott. De én győztem. Meg tudtam törni. Azóta tisztel engem, és csak én tudom megülni. A lovász fiú, Daniel rohant hozzám. Kezet ráztunk, majd megkértem, hogy hozza ide a nyergem és a többi holmit, hadd szerszámozzam végre fel türelmetlen lovamat. Achilles örömtelin prüszkölt, hisz tudta, most egy kiadós vágtának nézünk elébe. Már az ajtajában toporzékolt, mikor beléptem hozzá. Odahajolt és beleszaglászott a hajamba. Néha úgy érzem Lisa nénin kívül csak ő szeret igazán. Lecsutakoltam, majd felnyergeltem. Még szerencse, hogy az istálló egyik bokszából átalakított pihenőben tartom a farmerem és a csizmám. Átvettem a nadrágot, a meglazított nyakkendőt pedig végre a sarokba hajítottam. Mivel tudtam, hogy csak későn érek majd haza, magamra csatoltam a lovaglóköpenyem, majd felpattantam a ló hátára, aki vad vágtába kezdett. El sem tudom mondani milyen jó érzés volt, hogy a szél az arcomba vág. Nem kellett azon töprengnem, mi lesz majd holnap ilyenkor, mikor már házas ember leszek, aki kényszerből házasodott. És nem kellett arra az őrült vágyra sem gondolnom, ami fellobbant bennem Lana iránt. De csak a teste érdekelt. A személye dühöt váltott ki belőlem. Ám a szélben szárnyalás ezt is elfelejtette velem. Nem volt más, csak a lovam meg én. A fák csak úgy suhantak el mellettünk, ő vezetett, nem én. Úgyis tudtam hová tartunk. Aztán szép lassan kiértünk az erdőrengetegből. A tóhoz hozott. Ez volt mindig is az a hely, ami gyógyír volt a sebeimre. Mikor apa szigorú volt velem, vagy megdorgált. Vagy amikor anya... mindegy is! Erre nem szeretek gondolni. Ha nem úgy lett volna, ahogy lett, minden máshogyan lenne. De ennek így kellett történnie. Apám büszke lehet rám. Nem tudom mit jelent szeretni. Nem is szeretek igazán. Csak Lisa nénit és ezt a lovat, aki mindig tudja, hová kell hoznia. Apámat sem, őt csak tisztelem, mert az apám. Anyámnak pedig csak az emlékét őrzöm. Leszállok a lóról, leveszem róla a „felesleget”, hadd legelésszen kicsit, majd az egyik part menti fűz tövébe ülök. A gondolataimba merülve bámulom a tájat, elmélkedek a dolgokon, mígnem egyszer csak azon kapom magam, hogy a nap már jócskán lemenőben van. Ismét felnyergelem Achillest, majd elindulok vele hazafelé, szép komótosan.

Már régen besötétedett, mire vissza értem a Forbes kúriához. A szívem jólesően bizsergett, ám egyfelől nevetnem is kellett rajta, hogy Lisa néni lámpást rakott az ablakba, amit az erdő széléről tökéletesen lehetett látni. Nem mintha sosem tévedtem volna el. Ahogy kiléptünk a fák oltalmat adó takarásából, a hűvös szél az arcomba csapott, így éreztem, ideje magamra húznom a csuklyám, még ha csak rövid időre is. Vágtába ugrattam a fekete csődört, majd száguldani kezdtem az apró fénypont felé, ami az otthonomat jelentette.

/Lana szemszöge/

Miután Mathias elment, Elisa nénivel elindultam az új szobám felé. Felmentünk a fehér márványlépcsőn, amely két szárnyra osztotta az épületet. A lakosztályom a keleti szárnyban helyezkedett el, és bevallom őszintén, sokkal szebb volt, mint azt álmodni mertem volna. Ahogy kinyitotta előttem az ajtót és beléptem, tátva maradt a szám. A falak fehér és arany színben pompáztak. A bútorok is hófehéren ragyogtak, vékony aranycsík szegéllyel és gombokkal. Az ágy, amit baldachin ölelt körül, szinte beterítette a szobát. A függönyök a földet verdesték, a mennyezet pedig szinte az eget. Olyan érzésem volt, mintha a mennyországba csöppentem volna. Az asszonyság pedig csak jót mosolygott rajtam.

- Nyugodtan érezze magát otthon, drágám. A szekrényben ott vannak a ruhái, amit Mathias hozatott el az édesapjától. - megdöbbenni sem volt időm. Tehát ez a ficsúr már mindent elrendezett. Mégsem volt szívem elvenni ennek a kedves asszonynak az örömét. - Engedelmével, gyermekem, én már be is rendeztem önnek. Fél óra múlva megérkezik a szabó a ruhákkal, hogy magácskára tudja igazítani a legmegfelelőbbet. Addig mossa le az út porát.

- Mindent köszönök, asszonyom. - mosolyogtam rá.

- Ugyan, ugyan, ez csak természetes. Nos, akkor készülődjék csak nyugodtan. És, kérem szólítson nyugodtan Elisának. -majd hátat fordított és magamra hagyott. Nem volt mit tenni, így hát a fürdő felé vetettem magam.

Az idő csak telt, aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy egy idegen nő, a szabó, akit Elisa néni említett, szebbnél szebb, ám mégis túl csicsás ruhákat mutogat nekem. Eszembe jutott egy ötlet. Ha azt hiszi ez a tapló, hogy parádézhat velem, és a túlzó ruhával, amit nekem szánt, hát téved. Nem leszek egy kirakatba való báb, akit mutogathat.

- Elnézést, asszonyom, nincs ennél sokkal-sokkal egyszerűbb ruha? Olyan, ami egyáltalán nem hivalkodó? - a szemem sarkából láttam, hogy az én kedves tündér keresztanyám, aki megszépíti a rabságomat, elégedetten mosolyog a kijelentésemen. Az volt az érzésem, szerinte is túlzás volt az a sok cicoma, amit elém tartott a hölgy.

- Azt hiszem, sejtem, mit is szeretne. - mondta, majd a guruló fogashoz lépett és leakasztott egy jelentéktelennek látszó ruhás zsákot. Kivette belőle a ruhakölteményt, nekem pedig a lélegzetem is elállt. A lehető leggyönyörűbb, és egyben a legegyszerűbb menyasszonyi csodát tartotta elém. Mesébe illő volt. - Áh, van itt még valami. - kotorászott a kiegészítők között, végül pedig a kezembe nyomott egy hatalmas hófehér virágot formáló hajdíszt. - Tökéletes. Nos, gyorsan próbálja fel, hogy tudjam mit és mennyit kell igazítanom, hogy reggelre itt lehessen.

Szót fogadtam és magamra kaptam álmaim ruháját. Lisa néni lazán oldalra fogta a hullámos, barna hajam, majd a dísz is a helyére került. Lassan, de magabiztosan a tükörhöz sétáltam. Mikor megláttam magam, a szavam is elállt. Bárcsak szerelemből házasodhatnék ebben az álomszép ruhában. Akaratlanul is lefolyt egy könnycsepp az arcomon.

- No, hát mi a baj, Lana drágám? - Mrs. Wikock szeretetteljesen letörölte az árulkodó csíkot az arcomról.

- Semmi. - hazudtam, bár szívem szerint a nyakába borultam volna, és kisírtam volna a bánatom.-Csak olyan szép.

- Kedveském, maga gyönyörű, nem a ruha. - mosolygott rám biztatóan.

Mivel úgy állt rajtam, mint ha rám öntötték volna, nem kellett semmit sem igazítani a ruhámon. Túlon-túl szép volt, ám mégis egyszerű. Reméltem hogy nem kevés borsot török evvel jövendőbelim és az apja orra alá. Miután magamra hagytak, kiültem az erélyre és a tájat csodáltam. Észre sem vettem, mennyire elrepült az idő, mikor feltűnt, hogy minden sötétségbe burkolózott. Épp felállni készültem, mikor megpillantottam az erőből lóháton kivágtató alakot. Az állat éjfekete színben pompázott, a lovas testét fekete csuklyás köpeny fedte, ami alól kilátszódtak a fehér ing vonalai. Az istállóhoz érve leemelte a fejfedőt. Mathias volt az. Ahogy a lóval bánt, na az megdöbbentett. Ahogy átölelte, majd megpaskolta az állat nyakát, olyan volt, mintha szeretné. Soha sem gondoltam volna, hogy kedves is tud lenni. Még mindig sokkolva vettem irányt az ágyam felé. Ezekkel a képekkel és a nyugtalanító gondolataimmal hajtottam álomra a fejem, félve az egész életemet tönkre tevő holnapi napot.