Hatodik fejezet

/ Mathias szemszöge /

      Észre vettem, hogy miközben beszélgettünk, Lucas figyelni kezdett valamit, vagyis inkább valakit. Követtem a tekintetét, és olyat láttam, hogy azt hittem, ott helyben felrobbanok. Lanát egy számomra teljesen ismeretlen ficsúr kérte fel egy táncra, amit ő mosolyogva elfogadott. A rosszullét kerülgetett, a vérnyomásom az egekben volt, a düh, amit a pofátlan fickó iránt éreztem, majd szét feszített. Még azt sem vettem észre, hogy az apósom rázogatni kezdte a vállam.

- Mathias! Édes fiam, jól vagy? - szólongatott kitartóan, mire válaszolni tudtam.
- Nem, nem vagyok jól! Mégis ki az a mocsok, aki Lanára csimpaszkodott, és egyáltalán hogy merészeli? - már épp indulni készültem, hogy elrángassam onnan a feleségem, de Lucas a kezem után kapott.
- Most azonnal higgadj le, megértetted? Nem csinálhatsz jelenetet! A jövendőbeli befektetőink is itt vannak, nem kéne, hogy a viselkedésed rossz fényt vessen a cégre! Emellett nem történt semmi, ami miatt így ki kéne, hogy borulj. Egyszerűen csak táncolnak. Menj oda, és kérd le! De nagyon ajánlom, hogy viselkedj, mert ha megalázod a lányom, ezerszer aljasabb módon adja vissza. Nem kéne, hogy elrontsd az amúgy is bizonytalan lábakon álló házasságod. - arca fojtott haragot és tekintélyt tükrözött, ötvözve apai törődéssel. Tudtam, hogy Lucas csak addig a szövetségesem, amíg nem ártok a lányának. Amennyiben ez mégis megtörténne, Lana pedig megorrolna rám, kétségem sincs afelől, hogy a drága apósom pillanatok alatt felkoncolna. Azt is tudtam, hogy igazat beszél, de vérszemet kapok attól, ha valaki hozzá ér. Nekem minden érintésért küzdenem kell, és az utolsóig meg is becsülöm. - Világos? - bólintottam. - Akkor indulj.

    Mély levegőt vettem és elindultam, hogy lekérjem az életem asszonyát, aki látszólag arról is megfeledkezett, hogy a világon vagyok. Nagyon bosszantott, de ahogy az apósom is mondta, nem csinálhatok botrányt. Odaléptem hát a táncolók mögé, megkocogtattam a fazon vállát, majd mikor rám nézett, belekezdtem a mondandómba.

- Elnézést, hogy zavarok, gondolom remekül szórakozik, de ha nem bánja, én is szeretném táncba vinni a gyönyörű feleségemet. - erősen megnyomtam az utolsó szót, hogy érezze, nem adom át csak úgy senkinek, lassan fejet hajtott az akaratom felett és óvatosan elsomfordált. Átfogtam Lana derekát, lágyan ringatóztunk a zene ütemére. Szúrós tekintettel jutalmaztam. - Ki a fene volt ez a tökkelütött?
- Egy modell kollégám, nagyon jó viszonyban vagyunk. Épp egy sikeres szerződést ünnepelnek az ügynökségével.
- És ez feljogosítja arra, hogy ide pofátlankodjon egy másik vendégsereghez?
- Most mégis mi a fene ütött beléd, hmm? Mondtam, hogy régi ismerősöm. Hát már táncolnom sem szabad?
- De szabad, viszont csakis velem. Úgy nézett rád, mintha fel akarna falni. Ami mondjuk nem csoda, hiszen te ilyen kihívó...
- Álljunk megy egy szóra! Mathias, te féltékeny vagy? - döbbenten pislogott rám. Éreztem, hogy akaratom ellenére égni kezd az arcom, de azért határozottan tagadni kezdtem.
- Ki? Én? Miket beszélsz, Lana? Ez képtelenség! Az a nagy igazság, hogy te direkt akarsz kacérkodni a férfiakkal.
- Ilyet ne merészelj még egyszer mondani! Nem szerelemből mentem hozzád, de számomra a házasság szent dolog. Sosem kezdenék ki mással, még akkor sem, ha boldogtalan lennék melletted, felfogtad? - a szemei szikrákat szórtak, én pedig azon csodálkoztam, hogy még mindig képes csendben maradni, és nem csinál semmiféle jelenetet. - Inkább ismernéd be, hogy igen is féltékeny vagy!
- Azt aztán várhatod!
- Hihetetlen vagy! Sőt, egész egyszerűen egy szemét, bunkó alak, aki csak sértegetni tud! Ilyenkor úgy utállak! - hátat akart fordítani, de nem engedtem neki. Ehelyett inkább magamhoz húztam és gyorsan megcsókoltam. Viszonozta! Még így is viszonozta, hogy megbántottam. Életemben nem voltam még ilyen boldog. Mikor lassan szétváltunk egymástól, közel hajoltam hozzá, majd égő arccal suttogni kezdtem.
- Te vagy a leggyönyörűbb nő az egész nyamvadt étteremben. Senki még a lábad nyomába se ér, ugye tudod? - pír futott át az arcán, és hogy palástolni tudja zavarát, arcát a vállamba rejtette. - Csak egy percre vettem le rólad a szemem, erre az az éhes keselyű máris rád vetette magát, és én ezt nem hagyhattam. Lana, te hozzám tartozol, érted? Nem bírom még a gondolatát sem annak, hogy más hozzád ér.
- Valld be! - vágott közbe.
- Azt már nem! - mosolyogni kezdett a vörös képemet látva.
- Akkor is valld be, hogy féltékeny vagy!
- Az Isten szerelmére! Nem elég, hogy amúgy is tudod? - az elkínzott képem látványa sem enyhítette meg a kínzóm szívét.
- Hallani akarom. Nos, mi lesz, Mathias? - sóhajtottam.
- Hát jó! Majd' megőrültem a féltékenységtől, hogy más tart a karjai közt, és nem én. Az enyém vagy és én nem adlak senkinek. Féltékeny vagyok mindenkire, aki nem egynemű veled. Még a tulajdon apádra is, hiszen a nyakába... - egyszer csak betapasztotta a számat az övével. Én pedig csak szorítottam magamhoz, és tudtam, többé el sem engedem.
- Köszönöm, hogy elmondtad, mit is érzel. Nem zártad magadba, hanem megosztottad velem.

    Az est további része nyugodtan zajlott, beszélgettünk az üzletről, Lana karrierjéről, a céljairól. Az illem határain belül a házasságunkról is szó esett, a kérdéseket Lana pirulva, de udvariasan hárította. Láttam apám szemében, hogy büszke rá, még ha nem is ismeri be. Nem gondolta volna, hogy egy neveletlen kölyökből két hét alatt illemtudó feleség lesz. De hát ki gondolta volna? Ha valaki nekem ezt mondja a házasságom előtti napokban, esküszöm, képen röhögtem volna. Pedig így lett. Lana minden befektetőt lenyűgözött a bájával, a nyíltszívűségével és a szabad szájúságával. Nekem szinte nem is kellett semmit sem tennem. Bíztak bennem, mondván: „ Ha egy határozott és bölcs férfi mögött ilyen asszony áll, akkor az csak jó döntéseket hozhat. ” A tudtán kívül a feleségem nyélbe ütötte az összes kilátásban lévő üzletet. Tudtam én, hogy jó választás volt számomra. Az óra tíz felé járhatott, mikor is észre vettem, hogy Lana eléggé fáradni kezd, megéri palástolni az ásításokat, amiket nem sikerül elnyomnia. Elnézést kérem az asztaltársaságtól, elköszöntünk és távoztunk. Arcán hálás mosoly futott át. Kiléptünk az ajtón, a szeptember végi hűvös szél pedig orvul belénk mart. Láttam rajta, hogy megborzong, így rá terítettem a zakóm. Elsuttogott egy köszönömöt, összehúzta magán, majd az ujjait az enyémek köré fonta. Lassan, szinte andalogva mentünk el a kocsiig. Mint ahogyan mindig, most is kinyitottam neki az ajtót, ami szintén egy mosollyal jutalmazott. Én is beültem, aztán elindultunk. Az út alig volt háromnegyed óra a villától, de csöndben tettük meg. Nem azért, mert nem tudtunk volna miről beszélgetni, hanem mert Lana egész egyszerűen elaludt. Próbáltam zökkenőmentesen vezetni, nehogy felébresszem. Befordultunk a feljáróra, de még mindig nem ébredt fel. Nem volt szívem felkelteni, így hát óvatosan kiemeltem. A karjaimban vittem fel az emeletre, majd letettem az ágyra a közös hálószobánkban. Még mindig nem éreztem magam elég erősnek, hogy vele aludjak. Kisétáltam a szobából, majd a dolgozó felé vettem az irányt. Töltöttem egy pohár italt, leültem az egyik fotelba, és csak bámultam kifelé. Észre sem vettem, mikor léphetett be a szobába.

- Miért nem alszol? - majd' a frász jött rám, a suttogása mennydörgésként hasított a csöndbe.
- Nem tudok. - szép lassan elindult felém, kivette a poharat a kezemből, húzni kezdett maga után.
- Próbáld meg.
- Ne csináld ezt. Még nem érzem úgy, hogy melletted tudnám tölteni az éjszakát. - az ujját a szám elé emelte, és csak vezetett tovább a szobánk felé.
- Aludnod kell, pihenned. Erre pedig nem éppen alkalmas a kanapé. Csak alszunk. Fáradt vagy, mint ahogyan én is. - nem ellenkeztem tovább. Igaza volt. Eszméletlenül kimerültnek éreztem magam. Beléptünk a szoba ajtaján. Tudtam, hogy innen már nincs visszaút. - Kikészítettem neked egy törölközőt, menj és zuhanyozz le. - nem szóltam semmit, csak elindultam a zuhanyzó felé.

    Legalább fél órát álltam a jeges víz alatt, mire úgy éreztem, ki tudok menni anélkül, hogy bármi baj történne. A derekamra tekertem egy fürdőlepedőt, aztán kimentem. Már békésen szuszogott. Odasétáltam a szekrényemhez, felöltöztem és bebújtam mellé. Elfordultam tőle. A mocorgásra azonnal felébredt. Nem szólt semmit, csak közelebb vackolta magát hozzám. A hátamhoz bújt, aztán ismét elaludt. Nem gondoltam volna, hogy a közelsége ennyire jól fog esni, és azt sem, hogy pillanatok alatt el fogok aludni.


/ Lana szemszöge /

    A nap éppen csak belesett az ablakon, mikor ébredezni kezdtem. Kinyitottam a szemem és Mathias arcával találtam szemben magam. Először kissé meglepődtem, ugyanakkor örültem neki, hogy végre a szobánkban töltötte az éjszakát. Óvatosan végig simított az arcomon, mintha attól tartana, hogy elhúzódok az érintése elől, de nem tettem. Csak nézett rám azokkal az acélszürke szemekkel, én pedig lassan elvesztem bennük. Oda bújtam hozzá, megcsókoltam, mire a levegő a tüdejében rekedt. Magához húzott, szorosan öleltük egymást, mintha sose akarnánk elválni a másiktól. Aztán egyszer csak betoppant Lisa néni. Számon akart kérni minket, mert rájött az igazságra. Átnézte a férjem iratait, meglátta apám nevét, megtalálta a szerződést, amit az esküvőnk nyélbe ütése után írt alá az apósommal együtt. Tudom, hogy nem tartott neki sokáig, hogy rájöjjön, a szülők akarták ezt az egészet. Mathias nem tudott egy mukkot sem kinyögni, sokkolta, hogy a dadája mindenre rájött. Úgy éreztem itt az ideje átvennem az irányítást. Színészeket zavarba ejtő tehetséggel adtam elő a hirtelenjében összekovácsolt mesét, amivel kimentettem magunkat a slamasztikából. Megnyugtattam, hogy igen is volt lehetőségünk megismerkedni, megkedvelni, megszeretni a másikat, hogy az esküvő tényleg a mi döntésünk volt, pedig az igazság az, hogy az esküvőm előtti nap láttam életemben először azt a fiút, vagy nevezhetem akár férfinak is, aki most mellettem fekszik. Bántott, hogy hazudnom kell ennek a kedves asszonynak, de számomra jelenleg fontosabb volt, hogy Mathias ne érezze rosszul magát az igazság miatt. Miután megnyugtattam, Lisa néni távozott a szobából. Zavarba ejtő lett a csönd, szinte vágni lehetett a feszültséget. A férjem mozdulatlanul feküdt az ágyban, meredten bámulta a plafont. Nem tudtam mit kéne tennem, vagy mondanom, ugyanakkor fájt, hogy így látom. Bizonytalanul fogtam meg a kezét, majd beszélni kezdtem hozzá.

- Nem tehetsz róla, hogy kiderült. Emellett elfogadta a helyzetet és el is hitte, amit mondtam neki. Nem tudja az igazat. És nem is fogja, ígérem.
- Miért?
- Mit miért?
- Miért hazudtál neki?
- Hát ez nagyon egyszerű. Miattad.
- Nem kell tartanod már tőlem. Annak már vége. Nem kell miattam hazudnod. - ennyire ostoba lenne? Azt hiszi, azért hazudtam, mert félek, hogy erőszakos lenne?
- Hát te hülye vagy, már ne is haragudj. - döbbenten pislogott rám. - Egyszerűen nem akartam, hogy szenvedj az miatt, hogy megbántottad, és hogy hazudtál neki.
- Ezért inkább te hazudozol? - szerintem még mindig nem fogta fel, miért tettem. Valahogy meg kell értetnem vele, hogy fontos lett nekem.
- Nem bírnám elviselni, ha szomorú lennél. - hajtottam le a fejem. Nem szólt semmit, csak magához húzott. Kényelmes volt a karjai közt lenni, olyan megnyugtató, mintha hazaértem volna.
- Te egy angyal vagy, ugye tudod? Kényszerítettek, hogy hozzám gyere, goromba voltam veled, erőszakos, még meg is aláztalak, és te ezek után is azon aggódsz, hátha nekem valami kellemetlen lesz?
- Igen. - feleltem nemes egyszerűséggel. - Megváltoztál. Sőt, te sosem voltál gonosz, csak nem találod a helyed. Minden nap meg kell küzdenem azért, hogy megismerhesselek, de ezt akarom. Szeretném tudni, ki is vagy valójában. Szeretném, ha boldog lennél, méghozzá velem.
- Köszönöm, de őszintén. Jut eszembe, vajon mennyi az idő? - forgolódni kezdett, végül megtalálta amit keresett, a mobilját. - A francba! Késésben vagyok már most! - kipattant az ágyból, fel s alá rohangált a szobában, sebtében magára kapkodta a ruháit, már csak a nyakkendővel bajlódott. - Ez nem lehet igaz! Ezt a szemetet nem lehet rendesen megkötni!
- Várj! - kimásztam az ágyból és elé léptem. - Majd én. Kész is van. - pillanatok alatt megkötöttem neki, még el is igazgattam rajta.
- Köszönöm. Sietek haza, aztán elmegyünk valahova, rendben?
- Megegyeztünk. - adott a homokomra egy puszit, majd távozott.


***


    A délután folyamán épp egy magazinnal lazítottam egy kellemes regény után, megcsörrent a telefonom. Bíztam benne, hogy Mathias az, és hogy úton van haza, de csalódnom kellett. A készüléken a menedzserem, Pierre neve villogott. Mintha csak ezer éve lett volna, nem pedig egy hónapja, hogy az utolsó munkám véget ért volna. Kíváncsiságtól fűtve vettem fel a mobilt, vártam valami új munkát.

- Bonjour mademoiselle! Hogy érzi magát az ifjú feleség?
- Szervusz Pierre! Köszönöm kérdésedet, remekül, bár Mathias kissé elfoglalt, emellett te is hanyagolsz, kedvesem! - hangomat átitatta a hamis sértettség, imádtam Pierre meghatározott szerepeibe bújni, kreatív játékos volt, emellett nagyszerű menedzser is.
- Szomorúan hallom a panaszaid, drágám, de ne aggódj, azért hívtalak, hogy kiragadjalak a házasélet sivár világából.
- Ezt meg hogy érted?
- Munkám van számodra kislány... azaz asszony.
- Tudod, hogy válogatós vagyok. Csak igényes munkát vállalok el, semmi meztelenkedés, megbízható stáb, világmárkák, jó fényképészek, vagy csak egyszerűen olyan kampányok, jótékonysági programok, amiknek értelmük is van.
- Tudom, tudom. Bátorkodtam mégis elfogadni a beleegyezésed nélkül az ajánlatot.
- Pierre! Ez hogy merészelted? Azonnal vond vissza!
- Hát, ahogy óhajtod, megértem, hogy nem te döntöttél úgy, hogy elfogadod, tehát azonnal visszadobom a szerződést. Kár, hogy nem mostanában fogunk ismét a Burberry-től... - a torkomban rekedt a levegő. Hogy honnan? Uram Atyám!
- Ne merészeld! - sikítottam a telefonba. - Nem hiszem el, hogy ennyire palira vettél.

    Az ügynökömmel pillanatok alatt megbeszéltük a részleteket, az időpontokat, a szerződés kritériumait. Miután mindent rendben találtam, időpontot egyeztettem vele, mikor is aláírom majd a szerződést. Miután bontottam a vonalat, nevetve eldobtam magam a nappali kanapéján, majd' szét vetett az öröm. Felpattantam, körbe táncoltam a szobát, mámor ittasan forogtam a szobában, még mindig döbbenten azon, hogy egy ekkora, és ennyire ismert cég engem akar. Nem tudtam elhinni, hiszen most épp egy régi álmom valósult meg. Kifáradva, de még mindig vigyorogva rogytam vele a fotelba, aztán győzelemittasan felkiáltottam.

- Ez az! - az arcomon még mindig lemoshatatlan volt a vigyor, nagyokat szuszogtam pihenésként.
- Mi az öröm tárgya? - egy hang törte meg az ábrándozásom, nekem pedig majd' megállt a szívem.