Tizenötödik fejezet

Hellohellohello!!!

Ismételten kész vagyok egy újabb fejezettel :) Úgy érzem igazán megérdemlek egy virtuális buksisimit, mert két éjjelt is végig írtam, aminek az lett az eredménye, hogy túlteljesítettem magam, tehát egy hét lazulás várható és rengeteg, de rengeteg csattanó... NO SPOILER, úgyhogy inkább befogom... nem ittam, csak nagyon jó a kedvem :)
Jó olvasást :)

XOXO Amelié

/ Lana szemszöge /

Már három hete hazajöttünk a kórházból a picikkel. Sean és Sophie szerencsére ép és egészséges. Nagyon virgonc babák, annyi szent. Most, hogy megszülettek, kezdtem belátni, mekkora fába vágtam a fejszém. Bár egyáltalán nem bánom a kicsikéim világra jöttét, de nagyon nehéz egyedül. Igaz, hogy itt van nekem apa, az unokatesóim és Emily, de mégsem stimmel valami. Magányos vagyok. És ami a legszörnyűbb, hiányzik... hiányzik Mathias. Mostanában lett volna a házassági évfordulónk. Bárcsak ne történt volna meg ez a szörnyűség! Bárcsak vele lehetnék... De NEM! Megcsalt! Megalázott! És sosem szeretett! Az üzlet része voltam... hát akkor tessék... megkapta a vállalatot és visszakapta a szabadságát. A gondolataimból a fiam eszeveszett bömbölése riasztott fel.

- Jaj, kicsikém, mi a baj? - emeltem ki az én kis édesemet a bölcsőből. - Ne sírj, különben a húgod is rákezd, kisöreg! - de hiába ringattam, csak nem akart elhallgatni. - Ssss, Sean, hagyd abba, kincsem! - esélyem sem volt elcsendesíteni, így végül Sophie is rákezdett. Nagy nehezen őt is a karomba tornásztam, így mindkét bőgő masinát dajkálhattam. - Ssss, kérlek! - nem tudtam mit tegyek, teljesen elárasztott a kétségbeesés. Azon kaptam magam, hogy én is sírok, velük együtt, gyászolom a házasságom, siratom a darabokra hullott szívem, és próbálok beletörődni abba, hogy a gyerekeim apa nélkül kell, hogy felnőjenek. Annyira belemerültem az önmarcangolás bűzös mocsarába, hogy észre sem vettem mikor jött haza Pete, és lépett be a szobámba, de még azt sem, hogy a gyerekek elhallgattak.

- Hát te meg mi a jó büdös francot kuporogsz a földön? - kérdezte tőlem szép csendben, miközben átvette a kíváncsian szemlélődő kislányomat. - És mi a fenéért sírsz?

- Nem tudtam elcsendesíteni a gyerekeket, és hát egyszerűen kétségbe estem. - szipogtam.

- Mivel próbálkoztál?

- Ringattam őket, de mivel nem jött be, itt kötöttem ki... - mutattam a szőnyegre.

- Megnézted, hogy tiszta-e a pelus? De az is lehet, hogy éhesek... - gondolkodott Pete. Erre én még jobban sírni kezdtem. - Hé, most meg mi a baj?

- Szörnyű anya vagyok, Pete! Erre egyáltalán nem gondoltam! Nem tudom rendesen a gondjukat viselni! Képtelen vagyok rá! Rossz anya vagyok, érted? - öleltem magamhoz a lassan elszenderedő kisfiam.

- Ezt most azonnal fejezd be! - pirított rám. - Nem vagy rossz anya, csak fáradt! A három hét alatt egyszer sem kértél meg, hogy segítsek éjjelente, ha felkelnek, egyedül fürdetted őket, csak akkor engedted, hogy néha segítsek, ha tisztába kellett őket tenni! Mindent egyedül akarsz csinálni, és ez idő alatt még csak ki sem mozdultál a lakásból! - kelt fel mellőlem, és a pelenkázóhoz sétált. Nekiállt, hogy leellenőrizze, nincs-e felesleges rakomány a kisasszony pelusában. - Hát, itt nincs galiba... - szólalt meg kis idő után. - Valószínűleg éhes, de ezen én nem segíthetek. Add ide az öcsit, amíg megeteted az én kis hercegnőm, jó? - nyújtotta felém Sophiet. Lassan magamhoz tértem, és átvettem az én kicsi angyalkám, miközben Pete átvette Seant. - Na, most te jössz, kiskrapek! - gügyögött neki. Na, mit rejtesz abban a csúnya, rossz pelusban? - emelte az orra elé. - Pfúúj! Hát ez bizony büdös... köszi szépen, te kis ördögfajzat! Gyere, öcskös, szabaduljunk meg tőle! - hamar tisztába tette, míg én etettem Sophiet, aztán a kezembe adta az immár illatozó kicsi manócskámat, hogy őt is meg tudjam etetni, végül mellém kuporodott a szőnyegre.

- Köszönöm. - szólaltam meg, miután végre megetettem a lurkókat, és ágyba kerültek. Alig hogy letettem őket, már le is ragadt a szemük, én pedig visszaültem a szőnyegre az unokaöcsém mellé.

- Lana, erre egyáltalán nincs szükség...

- De van! Nem tudom mi lenne nélküled.

- Megy ez neked, nincs szükséged rám, hiszen eléggé mellőződ a segítségem.

- Ne mond ilyet! Ha nem jöttél volna... Istenem, Pete... annyira kivagyok. Annyira mocskos módon egyedül érzem magam.

- Nem gondoltál arra, hogy kibékülj vele?

- Micsoda?

- Jól hallottad... Ki kéne békülnöd Mathiassal.

- Arról szó sem lehet! - keltem ki magamból.

- És mégis miért nem? Ő a kicsik apja! - förmedt rám.

- Elég legyen ebből, Pete! Nem megyek vissza hozzá, mert az a szemét állat megcsalt! Nem voltam elég neki, érted? Nem bírt rám várni! De az a nő sem volt neki elég, mert én is kellettem neki! Mindazok után, amit tett, képes volt lefeküdni velem...

- És bánod, hogy megtette? Ha nem feküdtetek volna le egymással, nem lennének itt a gyerekek! Bánod, hogy megfogantak a kicsik? Erről van szó, Lana? Siratod a szabadságod? A hisztis kamaszkorod? Hogy már nem lehetsz apuci szeme fénye, aki mindent megkap? Baj, hogy fel kellett nőnöd?

- Pete! Hogy mondhatsz ilyet? - kezdtem teljes erővel püfölni a mellkasát, vagyis csak próbáltam, mert lefogott.

- Válaszolj, az Istenit! - rázott meg. - És ne hisztizz, mert a hideg víz alá duglak, mint ahogy te is engem annak idején, ha duzzogtam!

- Bánom, hogy lefeküdtem vele! Mindennél jobban bánom! De hogy a gyerekeimet bánom-e? Soha! Csak azt, hogy az az apjuk, aki!

- De akkor is az apjuk, fogd már fel! - engedett végre szabadon. Fájósan dörgöltem meg a frissen szabadult csuklóim.

- Őszintén leszarom!

- Tudod ki hiszi el! - tolt kifelé a gyerekszobából, mert egyre jobban kezdett elharapódzni a vita kettőnk közt, és nem akarta, hogy az ikrek felébredjenek ránk. A nappaliban viszont újult erővel folytatta. - Lucnak és a szüleimnek bemesélheted, de nekem és Ethannak nem nagyon! Tudod, hányszor hallottuk, hogy éjszakákon át zokogsz utána? Hogy hányszor sírod álomba magad, miközben a nevét mantrázod? Ne nézz hülyének! Azt ki nem állhatom, főleg, hogy évek óta a bizalmasod vagyok, mint ahogy a bátyám is, és mindketten úgy szeretünk, mintha az édestestvérünk lennél! Ne hazudj nekem! - emelte meg az állam, és mélyen a szemembe nézett. - Merd a szemembe mondani, hogy nem érzel semmit Mathias Forbes iránt! Gyerünk! - nem bírtam tovább, a könnyek ismét marni kezdték a szemem.

- Nem megy... - sírtam el magam. - Szeretem, érted? Mindennél jobban szeretem!

- Na, gyere ide, te hisztis liba! - ölelt magához. - Nyugodj meg, édes!

- Nem megy! Hiába szeretem, nem változtat semmin! Ennek az egésznek, ami köztünk volt, vége!

- Nem azt mondtam, hogy ugorj a nyakába most azonnal, de a gyerekeknek apára lesz szüksége!

- Nem! Még a végén elvenné őket...

- Jaj, dehogy.. Vagy talán mégis?

- Nem ismered őt... Apa szerint szívtelenebb, önzőbb és arrogánsabb, mint valaha. Bármi kitelne tőle.

- Ne beszélj már zöldeket! - nevette el magát. - Az a kis takony kevés ehhez.

- Hah, mondja ezt a hátulgombolós! - nevettem el magam.

- De vicces kedvedben vagy, mondhatom. - a vitánkat nyöszörgés szakította félbe, ami az asztalon lévő babafigyelő felől jött. - Most megkegyelmezek, mert hívnak a picik...

- De nem téged...

- Dehogynem! Lana, sipirc pihenni! Itt az ideje, hogy kicsivel több időt töltsek a törpékkel. Te pedig vegyél egy jó forró fürdőt! - mielőtt megszólalhattam volna, folytatta tovább. - Ja, csak úgy mondom, hogy ma enyém az éjszakai ügyelet... hagyj tejet a hűtőben, jó? Csak mert én még nem vagyok szoptatós anya, már bocs a rossz poénért, és egy darabig még nem szeretnék az lenni! Mondjuk ebben az életben soha! - kúszott a fancsali vigyor a képére.

- Te idióta! - röhögtem el magam. - Köszönök mindent, rám férne már egy kiadós alvás.

- Így gondoltam én is. - újabb hiszti a babafigyelő túlsó végéről. - Ez a végszó, megyek is. - azzal nagy lendülettel megindult az emelet irányába.

- Holnap nem leszel ennyire lelkes, ugye tudod? - kiáltottam még utána.

/ Mathias szemszöge /

Sokkal később, Karácsony derekán...

Lassan egy éve annak, hogy Lana elhagyott. Egy hosszú éve, hogy hiába keresem, nem veszi fel. De ennek vége. Ma végre megtudom, hol is bujkál valójában, és ha törik, ha szakad, beszélni fog velem. Nem hagyott nekem más lehetőséget. Egy régi ismerősöm magánnyomozónak állt, így értelemszerűen felkértem rá, hogy derítse ki, hol is tartózkodik jelenleg a szökevény nejem. London egyik félreeső negyedében, egy öt emeletes régi, lerobbant bérházban volt Jefrey McLachlan, a rég nem látott cimborám szerénynek annyira nem mondható irodája. Beléptem a rozzant épületbe, és imádkoztam, hogy felérjek az ötödikre a lepukkant lifttel és hogy az ne zuhanjon le velem együtt. Mikor végre óráknak tűnő perek után felértünk erős késztetés éreztem, hogy lehajoljak, és megcsókoljam a lábam alatt a szilárd talajt, de méltóságom megőrzése érdekében nem tettem. Én ostoba! Bár kértem volna meg Jefreyt, hogy találkozzunk valamelyik kis vendéglőben itt a közelben. Mert ennél a liftezésnél még a szalmonella veszély is jobb. Nem mintha finnyás volnék, de ez a környék nem épp a higiéniájáról és a biztonságáról híres, hanem ellenkezőleg. De hagyjuk is ezeket a gondolatokat. Jelenleg mindennél fontosabb, hogy megtudjam, hol van Lana. Beléptem a nyomozóiroda ajtaján, de elhatároztam, hogy lefelé inkább a lépcsőn megyek.

- Mathias, öreg cimbora! Végre megjöttél! - lépett elém kezét nyújtva Jeffrey, majd hellyel kínált. - Kedvező híreim vannak számodra haver! Megtaláltam a hölgyet, akit kerestél. - csúsztatott elém egy kis papírost, amire a cím volt lefirkantva. - Emellett azt is kiderítettem, hol tartózkodott azelőtt, hogy Londonba jött volna.

- Halljam!

- Dublinba utazott a kicsike, tavaly Karácsony után, viszont pontosabb információm nincs, ezt is csak a reptér utazási adatbázisában találtam. - Jefrey szavai tőrként forogtak a szívemben. Eszembe jutott, mikor tavaly ilyenkor egyszerűen kisétált az életemből, de amint ránéztem a kezemben tartott papírra, tudtam, hogy nemsokára minden meg fog változni.

- Köszönöm! - azzal átnyújtottam a csekket, rajta egy egész tekintélyes összeggel, és már indultam volna, de Jeff megállított.

- Öregem, neked elment az eszed? Van fogalmad róla, mennyi pénz ez?

- Tudom, hogy mennyi, Jefrey!

- Matt, ezt nem fogadhatom el! Nem fizethetsz ennyit! Hiszen, ha úgy vesszük meg sem dolgoztam érte! - tiltakozott még mindig.

- Hidd el, ennél jóval többet is megérnek az információd!

- Nem vagy normális, pajti... Ez a nő elvette az eszed!

- Nem csak azt... - vágtam rá, és kisétáltam.

***

Már egész közel jártam Lana új otthonához. Egész takaros környék, ha úgy vesszük. Barátságos házak, békés, csendes kis utcák. Egészen besötétedett, mire megérkeztem a megadott címre. A ház teljesen sötét volt, ami arról árulkodott, hogy a tulajdonosa nem tartózkodik otthon. Úgy döntöttem megvárom, amíg hazaér. Teltek az órák, már késő éjszaka volt, de Lana még mindig nem ért haza. Az idegeim lassan felmondták a szolgálatot, kezdtem beleunni a várakozásba. Mikor az autó órája hajnali egyet mutatott, végképp belefáradtam és eldöntöttem, hogy hazamegyek. Majd holnap felhívom Jeffreyt és még egyszer megkérdem a címet.

/ Lana szemszöge /

Már azt hittem sosem lesz vége ennek a napnak. Az egész napot apánál töltöttük, aki kivételesen nem ment be a céghez, hogy az unokáival lehessen egy kicsit. Egyre virgoncabbak az ikrek, egyre több dologra figyelnek fel a világból, ami körbe veszi őket. Ez mind szép és jó, de egyre nehezebb kifárasztani őket. Viszont mikor este haza akartam indulni velük, olyan mélen aludtak, hogy nem volt szívem felkelteni őket, amit egyrész magam miatt is tettem, mert ha felkeltettem volna őket, nem lehetett volna bírni velük. Így hát hajnali fél kettő volt, mire beléptem az otthonunk ajtaján kezemben a bébihordozókkal. Ahogy sejtettem, Peternek nyoma sem volt a lakásban. Valószínűleg elment egy kicsit szórakozni, ami rá is fért, mert rengeteget segített nekem az utóbbi időszakban. Mert hát gyorsan elment az idő. A kicsik nemrég múltak négy hónaposak, és egyre jobban látszott a hasonlóság köztük és az apjuk között. A szemük kitisztult, mégis megmaradt a csodaszép acélos szempár mindkét angyalkánál. Már a jellemük is kialakulófélben volt. Sean ugyanolyan higgadt volt, mint Mathias, csendes és nyugodt baba volt. Sophie viszont amikor csak úgy érezte, joga van az elégedetlenséghez, hangot is adott neki. Magamra ismertem az én gyönyörű kislányomban. Viszont ez az egy dolog volt, amiben hasonlított rám. Merthogy a hajuk is szőke volt, ugyan olyan piszkos szőke, mint az apjuké. A szívem majd' megszakadt, ha rájuk néztem, mert azt az embert láttam viszont bennük, akit gyökerestől akartam kitépni a szívemből, de mégsem sikerült.

Felsétáltam a gyerekekkel az az emeletre és szép óvatosan a kiságyaikba raktam az alvó csöppségeket. Vigyázva, hogy véletlenül se keltsem fel őket, aztán elvonultam a szobám fullasztó magányába. Napról napra nehezebb volt elaludni egyedül. Mióta Pete akkor este felnyitotta szemem, miszerint még mindig vágyom Mathias után, már nyíltan, takargatás nélkül emésztettem magam. De a mai éjjel valahogy más volt. Kényelmesen bevackoltam magam az ágyba, és azon nyomban le is ragadt a szemem. Olyan volt, mintha valaki óvná az álmom, mintha valaki féltőn ölelne. Mintha Mathias ölelne...

Reggel kulcszörgésre ébredtem. Rég volt már, hogy ilyen nyugodtan aludtam át az éjszakát, a babák sem keltettek fel egyszer sem. Sőt, még mindig édesen aludtak. Pete némán osont fel a szobájába, nagyon ügyelt rá, hogy ne csapjon zajt. Gondoltam, hogy hulla fáradt, így hát elhatároztam, hogy nem ébresztem fel, majd ha kialudta magát, akkor megyek el a boltba. Szerencsére a dolgok nem így alakultak, mert Ethan betoppant. Emily dolgozott, a bátyónak pedig szabadnapja volt, így hát átjött, hogy foglalkozzon egy kicsit a törpékkel. Én pedig végre elindulhattam bevásárolni.

/ Mathias szemszöge /

Reggel felhívtam Jeffet, aki váltig állította, hogy a helyes címet adta meg, így hát nem maradt más hátra, felöltöztem és visszaindultam Lanához. Bíztam benne, hogy most végre otthon találom, bár azt még egyáltalán nem gondoltam át, mit fogok mondani. A lényeg, hogy egy év után újra láthatom. Leállítottam a motort a kis ház előtt, és épp készültem kiszállni, mikor megláttam őt. A ház felé tartott hatalmas csomagokkal megrakodva. Gyönyörű volt és törékeny, mint mindig, de valahogy más lett. Már az ajtónál járt éppen a zárral babrált, de a sok holmi miatt nehezen ment neki. Erőt vettem magamon, kivágtam a kocsiajtót és odarohantam hozzá.

- Lana... - a hangom hallatán megdermedt, lassan, félve fordult felém.

- Ma... Ma... Mathias... - suttogta. A szemét ellepték a könnyek, az arca eltorzult a haragtól. Közelebb hozzá, hogy letörölhessem a könnyeit, de ő elrántotta a fejét.

- Menj innen! Takarodj! - zokogta. Belépett az ajtón, és megpróbálta bezárni előttem. Pont mint amikor megismertem, de most sem sikerült neki. Ilyen könnyen viszont nem hagyom magam lerázni.

- Nem megyek innen sehova, amíg nem hallgatsz meg! - csuktam be magam mögött az ajtót.