Tizennegyedik fejezet

Sziasztok!

Úgy érzem, itt az ideje, hogy felrakjam a friss fejezetet teljes valójában, de hogy mikor érkezik a folytatás, az még kérdéses, mert most kiegészítő részek, novellák következnek. :)
Rövidebbre tervezem a fejezeteknél, viszont bőven tartalmaznak majd háttér információt. :)
A fejezethez pedig jó olvasást :)

XOXO Amelié

/ Peter szemszöge /

Már egy hete Londonban voltunk és egyre nehezebb volt elviselni az unokanővéremet. Lana egész álló nap fel-alá mászkált a lakásban, mint egy ketrecbe zárt vad, pedig az ő állapotában ez nem volt éppen kifizetődő. A nap végére a bokája mindig akkora lett, mint egy mozsár, nekem pedig a fél éjszakám ráment, hogy kimasszírozzam a lábfejélen lévő csomókat. Kezdett teljesen az agyamra menni. Naphosszat nézegette a telefonját, nem tudta eldönteni, hogy végre telefonáljon-e az apjának, vagy sem. Úgy éreztem itt az ideje, hogy a kezembe vegyem a dolgokat. Délelőtt fogtam magam, és valami mondva csinált indokkal leléptem otthonról. Az utam egyenesen a bácsikámhoz vezetett. Hamar odataláltam, szerettem ezt a környéket. Leálltam a ház előtt és egyenesen bemasíroztam. A nappaliban Luc bácsi döbbent tekintetével találtam magam szemben.

- Peter! Hát te meg hogy kerülsz ide?

- Én is örülök, Luc! - öleltem meg a szememet forgatva.

- Hogy vagy? A többiek? Lana? Mi van vele? - hadarta egyszerre. Közben hellyel kínált.

- Pont Lana miatt vagyok itt.

- Rosszul van? Megindult a szülés? Mi van a kicsivel?

- Semmi baja, nyugodj meg! - csitítottam.

- Akkor?

- Lana Londonban van.

- Itt van?

- Nem! Az otthonunkban.

- Micsoda? Semmit sem értek...

- Lana visszaköltözött velem Londonba, de ez egy hosszú történet.

- Ki vele! - azzal szép türelmesen nekiláttam, hogy elmeséljem az eddig történteket. Arról persze, hogy rögtön kettős nagyapa lesz, egy szót sem szóltam.

- Vigyél hozzá! - kért türelmetlenül.

- Remek! - vigyorodtam el. Nem telt bele sok idő, és már le is álltunk a házunk előtt.

/ Lana szemszöge /

Végre meghallottam a kulcs zörrenését a zárban. Nem tudom merre csavaroghatott eddig Pete, de örülök, hogy megjött, ugyanis rettenetesen fájt már a lában, alig vártam, hogy megmasszírozza.

- Az emeleten vagyok! - kiáltottam le neki, hogy tudja, hol is keressen. Hallottam a lépcsők ütemes dobogását, majd a halk koppanást az ajtómon. Furcsa, nem szokott kopogni. - Gyere be! - az ajtó kinyílt, nekem pedig könnybe lábadt a szemem a meglepetéstől. - Apa! Drága apukám! - már pattantam volna az ágyból, de apa megelőzött, az ágyam mellett térdre borult, és a könnyeit nyeldesve ölelt meg.

- Kicsi lányom! Olyan boldog vagyok, hogy végre láthatlak! Mondd, miért nem szóltál, hogy a városban vagy?

- Nem tudtam, mit is mondhatnék. - szipogtam.

- Te kis butus! De mesélj, mi van veled, vagyis veletek? Mindketten jól vagytok?

- Mindhárman, apa. - mosolyodtam el.

- Hát ketten vannak? - simogatta meg büszkén a hasam. - Két csöppség lakozik odabenn?

- Úgy néz ki.

- Mikor tarthatom végre a karomban az unokáim?

- Két hét múlva esedékes, hogy előbukkanjanak.

- Hadd kérdezzek valamit! - nézett rám komolyan, miután adott a homlokomra egy puszit. - Biztos vagy benne, hogy végleg itt maradsz?

- Igen.

- Egyáltalán nem tartasz attól, mi lesz, ha összefutsz valahol Mathiassal?

- Apa, kérlek, ne beszéljünk erről!

- De igenis beszélünk róla! Nem kerülgethetjük ezt a témát, bármennyire fájó is!

- De... - nyüszögtem.

- Semmi de! Hogy akarod majd takargatni előle a pocakodat, később pedig a piciket?

- Attól, hogy itt élek, nem biztos, hogy találkoznom is kell vele! Ez nem törvényszerű.

- De megvan rá az esély.

- Tudom. - mondtam, miközben elnyomtam egy hatalmas ásítást.

- Fáradt vagy?

- Egy kicsit. Tudod, az unokáid nagyon ki tudnak meríteni. Vagy táncosok, vagy focisták lesznek, semmi kétségem efelől. Úgy püfölik a hasam, mintha legalábbis muszáj lenne. - simítottam végig a pocakomon.

- Nemsokára kint lesznek a kis pocaklakók, és akkor majd rájössz arra is, hogy énekesi karrierre is pályáznak. Emlékszem, mikor te megszülettél, nem lehetett egy percet sem aludni. Állandóan fitogtattad a tehetséged és torkod szakadtából üvöltöttél. - nevetett fel apukám.

- Apa! Biztosan csak túlzol! - egy újabb ásítás következett.

- Aludnod kell.

- Apa!

Jó, jó, tudom! Nem vagy már kisgyerek, de most szükséged van a pihenésre, úgyhogy én megyek is! - kelt fel az ágyam mellől.

- De, ugye eljössz még? - kérdeztem félálomban.

- Persze, kicsim! - kisétált a szobámból, halkan csukta be maga mögött az ajtót, én pedig már aludtam is.

/ Mathias szemszöge /

Két héttel később...

Nyolc hónapja hagyott el. Nyolc keserves hónapja. Az életem azóta romokban hever. Magával vitte a lelkemet. Mikor Lana elutazása után először találkoztam az apósommal, olyat mosott be nekem, hogy ömlött az orromból a vér. Nem háborogtam, nem védekeztem, egyszerűen csak térdre estem előtte, a könnyeim pedig megállás nélkül folytak. Nem az fájt, hogy megütött, hanem az, amivel kiérdemeltem mindezt. Az árulásommal, amit a lánya ellen követtem el.

Idővel persze Lucas is megenyhült velem szemben, de bármennyire is faggattam, egy árva szót nem mondott a lányáról, egészen két héttel ezelőttig. Bár, tegyük hozzá, akkor sem nekem mondta. Addig a napig látszott rajta, mennyire meg van törve, mennyire hiányzik neki is Lana, de aznap szinte kivirult. Csak délután ért be a céghez. Mert hát muszáj volt neki és apámnak besegítenie a vállalat vezetésébe, ugyanis nem bírtam egyedül. Kiegyensúlyozottan is nehéz lett volna, hát még így... Láttam, mikor Lucas megérkezett, az arcán boldog mosoly terült szét. Egyenesen apám irodájához tartott. Éreztem, hogy utána kell mennem, és bármennyire is undorító, de hallgatóznom kell. Volt egy olyan sejtésem, hogy Lana áll az örömének hátterében. És mennyire nem tévedtem.

- Edward! - Rontott be apámhoz. - Hazajött! Lana itthon van!

- Miket beszélsz? Ez biztos? - pattant fel az öreg a székéből.

- Teljesen! A saját szememmel láttam!

- És.... egészséges?

- Mint a makk! - örvendezett az apósom. Az volt az érzésem, mintha rejtnyelven beszélnének egymással, de nem különösebben foglalkoztam vele. Ami lekötötte a figyelmem, hogy Lana itt van, és hogy kutya baja. Más már nem számított.

- Lucas, drága cimborám, el sem tudod hinni, mennyire örülök ennek a remek hírnek! - veregette meg apa a barátja vállát. Eleget hallottam, nem éreztem szükségét, hogy tovább maradjak. Lehet, hogy nagy hiba volt, de elsétáltam apám irodája elől.

Most épp egy megbeszélésen ültünk apámmal és az apósommal. Az volt az érzésem, hogy Lana apja nincs teljesen képben. Mintha a gondolatai másfelé kalandoztak volna. Folyton megakadtunk, számtalanszor el kellett neki ismételnünk a kérdéseket. Kissé, nem is tudom, olyan szórakozott volt. Bár az utóbbi két hétben mintha visszatért volna belé az élet, de a napokban valami aggodalom-féle árnyékolta be az arcát. Csak reménykedni mertem, hogy nem a feleségemmel történt valami. Igaz, hogy elviekben én nem tudhatom, hogy itthon van, méghozzá Lucas közelében, de attól még retteghetek. Valahogy azt se bánnám, ha meg kéne halnom, csak annak a nőnek ne essen baja, akit mindennél jobban szeretek. Ezt az oldalamat persze senki sem ismeri. Csak Ő, Lana. Érte dobtam el a jégpáncélom, de mikor elhagyott, vastagabb kérget húzott a szívemre, mint ami előtte ott volt. A merengésemből az apósom mobiljának kitartó csengése riasztott fel.

- Elnézést, de muszáj felvennem! - nézett ránk kissé zaklatottan, majd arrébb sétált. Halkan beszélt a készülékbe, alig értettem mit mond, de nagy nehezen mégis sikerült. - Mondd, mi baj! Hogy micsoda? Mikor? És Lana? Ő jól van? Azonnal megyek! Mondd neki, hogy tartson ki! - hogy mi? Lanának baja esett? Lucas nem szólt semmit, csak felkapta a zakóját, indulni készült.

- Mi a gond, Lucas? - kérdezett rá apám, miközben utána sietett.

- Edward, ez most nem alkalmas! Tudod, hogy megvolt rá az esély, hogy a mai napon el kell mennem! És MOST muszáj! - mi van? Nem értettem semmit sem.

- Most? Akkor meg mire vársz? Menj már, az Istenit! - ezek szerint apám értette. Lucas már majdnem kilépett az ajtón, mikor végre megtaláltam a hangom.

- Várj! Mi van Lanával? Megsérült? Kérlek, hadd menjek veled! Belehalnék, ha bármi baja esne! - álltam fel én is, de apám elém állt.

- Mathias! - fordult felém kiabálva az apósom. - Értsd meg, hogy Lana nem akar látni! Tudom, hogy kihallgattál minket, mikor apáddal beszéltem, de megismétlem, hiába tudod, hogy itthon van, attól még nem akar látni! Azt is tudom, hogy nekem viszont magammal kéne vinnem téged, de nem árulhatom el a lányom, úgyhogy fejezd ezt be!

- Ne tedd ezt velem! - fogtam könyörgőre a dolgot.

- Ne húzd az időt! Nem jöhetsz velem! És különben is, te megtehetted a lányommal, hogy megcsaltad? - Üvöltötte.

- Nem! De az sem igazságos, hogy Lana elhagyott! Még csak meg sem hallgatott! Hónapok óta folyamatosan keresem, és még egy esélyt sem ad! Hát hol itt az igazság? Megcsaltam, igen, de attól még mélységesen bánom, mert az életemnél is jobban szeretem! - fakadtam ki. Már én is üvöltöttem, nem csak Lucas.

- Fiam, azonnal hagyd ezt abba! - próbált csitítani az apám. Leráztam a kezeit a vállamról. Lucas viszont hamar lezárta a vitát.

- Most mennem kell, és te NEM jössz velem, értetted? De annyit megígérek, hogy megpróbálok a lelkére beszélni. - és már itt sem volt.

Nem számított mennyire látni akartam őt, az apósomat nem hatotta meg. Lana ennyire meggyűlölt volna? Nem lehetetlen. Mindent, amit az ülésteremben találtam, ripityára törtem dühömben. Fortyogott bennem a méreg, elöntött a kétségbeesés. Mi lesz így velem? Hát ekkorát vétkeztem, hogy ezt érdemlem?

/ Lucas szemszöge /

Hosszú órák múlva...

Az idejét sem tudom, mióta vártunk a folyosón türelmetlenül. Úgy éreztem, az idegeim lassan felmondják a szolgálatot. Lana órák óta a szülőszobában volt, vajúdott. Pete az egyik széken kucorgott, a lápával megállás nélkül dobolt a linóleumon. Ethan nem bírta tovább, karon fogta Emilyt, hogy hozzon kávét az automatából. Már éppen azon voltam, hogy kiugrom az ablakon idegességemben, mikor végre nyílt az ajtó és kijött rajta az orvos. Ethanék is pont abban a pillanatban értek vissza, így egyszerre rohamoztuk meg az orvost.

- Mi van vele? Hogy van? A kicsik? Bemehetünk hozzá? - záporoztak egyszerre az orvos nyakába a kérdéseink.

- Nyugalom! - csitított minket. - Csak szépen, sorjában! Így ni! Nos, ki az apuka? - nézett végig rajtunk.

- Nincs itt! - feleltem. - De én vagyok a lány édesapja.

- Rendben van. Nos, a szülés nehézkesen, de rendben zajlott le. Mind az anyuka, mind a babák rendben vannak. A nővérek épp mosdatják a csöppségeket.

- Mikor láthatjuk őket? - vágott a doktor szavába Ethan.

- Máris. - mosolyodott el a szülész. - de kérem, ne maradjanak sokáig, Lanának pihenésre van szüksége!

- Köszönjük! - hangzott fel tőlünk a válasz, majd neki is iramodtunk a szobának.

Odabent Lana ijesztő, de mégis bájos látványt nyújtott. Sápadt volt, homlokán izzadtság gyöngyözött, a haja pedig ráragadt a kipirult arcocskájára.

- Sziasztok! - köszönt nekünk. A hangja bágyadt volt, de érződött rajta a boldogság. Körül ültük az ágyát, majd szépen, egyesével rázúdítottuk a kérdéseinket.

- Hogy vagy? - kezdett neki Emily.

- Marha fáradtan, de boldogan. - felelte mosolyogva.

- Mikor láthatom az öcskösöket? - kérdezte Peter.

- Ki mondta, hogy fiúk lettek?

- Miért, nem azok? - kérdezett vissza.

- Nem. Vagyis nem mindketten.

-Mi? Lett egy csajszikám is? - vigyorgott Ethan.

- Bizony ám. - a lányom arcáról le sem lehetett törölni a széles mosolyt, ami azóta, hogy beléptünk, elterült az arcán. - Apa! - nézett rám. - Te nem mondasz semmit?

- Hát, amint látod, szóhoz sem jutok. Szó szerint! - nevettem el magam. - El sem tudom hinni, hogy nagyapa lettem!

- Pedig egyből duplán! - szemtelenkedett Peter. Lana gyöngyöző kacaja öröm volt a fülemnek. Együtt voltunk, beszélgettünk és jókat vidultunk. Tudtam jól, hogy ennél szebb nem is lehetne. Lassan elbeszéltük az időt, és a nővérek végre behozták a kicsiket.

- Hadd lám, hadd lám! - furakodott Pete. - Végtére is én dajkálom majd őket!

- Először hadd fogja meg őket az anyukájuk! - mosolygott rá a nővér.

- Na jó, nem bánom! - pironkodta el magát. - De utána én jövök, stipistop!

- Nyugtass meg, hogy az öcsisajt az idősebb. - szerintem ez Ethan legnagyobb félelme. - Máskülönben nem lesz nyugta a csajszitól! - vigyorodott el.

- Igen, ő érkezett meg először. - a lányom átszellemülten nézett először a fiára, majd a lányára.

- Tudod már, hogy fogják őket hívni? - kérdeztem kíváncsian.

- Persze. A kiskrapekot – puszilta meg a homlokát. - Seannnak fogják hívni. A leányzót pedig – csókolta meg a kis fejecskéjét. - Sophienak. Szerintetek jó lesz nekik a név? - nézett körbe rajtunk.

- Tökéletes. - mondtuk egyszerre.