Tizenharmadik fejezet

 Sziasztok :)
Ismételten itt vagyok, méghozzá az új fejezettel :) Remélem tetszeni fog, és azt is, hogy jó sok kommentet kapok :) Jó olvasást, sziasztok :)

XOXO Amelié
/ Lana szemszöge /

Két nappal később...

- Nem érdekel mit mondasz, apa, elutazom Danielékkel! - ismételtem el sokadszorra, mert nem nagyon akarta az én drága apukám felfogni.

- Lana, ez nem így működik. Meg kell beszélnetek Mathiassal. Szegény fiú minden nap keresett, de kénytelen voltam elküldeni, mert te nem akartad látni. - összerezzentem, mint mindannyiszor, ha kimondták a jelenlétemben a nevét. - Azt sem tudom miért akarsz elmenni! Ha vele nem akarsz beszélni, legalább nekem mondd el, miért akarod elhagyni! Az Istenért, kicsim, az apád vagyok, vagy mi a szösz! Két hete még minden rendben volt, erre most tessék.. - sóhajtottam egy nagyot. Muszáj lesz elmondanom mindent neki, mert addig nincs nyugtom tőle.

- Megcsalt...

- Hogy? - hökkent meg apám.

- Úgy, ahogy mondom! Megcsalt valami nőcskével, amíg nem voltam itthon.

- Megölöm! - indult el feldúltan, de visszarántottam a karjánál fogva.

- Apu! Elég legyen! Nem ér az egész ennyit! Egyszerűen csak el akarok menni innen! A bácsikámék, pontosabban a srácok felajánlották, hogy odaköltözhetek. Nincs miért itt maradnom...

- És a munka? Akkor ingázni fogsz? Vissza kell jönnöd ide!

- Nem kell, ugyanis vége a pályafutásomnak.

- Lana, de te imádtad a modellkedést!

- Viszont vannak az életben ennél fontosabb dolgok is.

- És a szakításotok okot ad arra, hogy felrúgd az álmaid? - nézett rám értetlenül.

- Nem, apa. A születendő gyermekem viszont elég nyomós ok, nem?

- Hogy micsoda? - támolygott apám a karosszékéhez. Mosolyognom kellett rajta. Odasétáltam mellé, leguggoltam, s szorosan megfogtam a kezét.

- Hát... nem így terveztem, hogy megtudod, de gratulálok, nagyapa leszel! - sokáig üveges tekintettel meredt rám, de végül megtalálta a hangját.

- Mathias tud róla?

- Nem. Csak te és a bácsikámék.

- Nem teheted ezt vele.

- Már hogyne tehetném? - fakadtam ki. - Ő bármit megtehet? Megalázhat? Kihasználhat? Megcsalhat? Hát nem! Az én gyermekem, és nem az övé! Neki nem jelentettem semmit sem! Miből gondolod, hogy a pici számítana valamit is?

- Lana... - próbált csitítani, de hiába.

- Semmi Lana, apu! Én már döntöttem! És nagyon remélem, hogy nem szolgáltatsz ki neki!

- Az ő gyereke is, kicsim! Abba nem gondolsz bele, hogy ha később jön rá, el is veheti a picit? - kirázott a hideg a gondolatra, de nem adhattam fel.

- De nem fogja megtudni!

- És mi van akkor, ha mégis?

- Tőlem biztos nem! Csakis te árulhatsz el!

- Nyugodj meg, nem rajtam múlik, hogy megtudja-e vagy sem.

- Köszi, apu.

- Menj, csomagolj. Dan és Elly az esti járattal menni akarnak.

- Szeretlek! Köszönöm, hogy elengedsz velük.

- Van más választásom? - a tekintetéből látszott, mennyire le van törve.

- Nem nagyon. - mosolyogtam rá szomorúan.

***

Három napja hagytam el Mathiast. A gép, amivel menekültem a régi életemből alig fél órája szállt le Dublinban. Nehéz volt magam mögött hagyni Londont, apát, a férjem. Pete és Ethan közre fogtak, szorosan öleltek magukhoz. A lelkem mélyén tudtam, hogy nem készültem fel erre a lépésre, de meg kellett tennem. A Mathiassal közös életemnek örökre vége. A könnyeim megállás nélkül záporoztak, temették a fájdalmas szerelmet, amit végérvényesen felrúgtam. Ha a családom nem lett volna mellettem, biztosan tudom, hogy nem bírtam volna. A szemem előtt lebegett apám fájdalmas tekintete is. Láttam rajta mennyire ellene van az utazásomnak, mégis támogatott, hátha ezzel a lépéssel könnyebb lesz nekem. Pedig ha tudná... Semmivel sem könnyebb, viszont szükséges lépés volt. Kitekintettem az ablakon. A csodás ír vidék, a tenger, a sziklafalak kislányként is megnyugtattak, mint ahogy most is. Annyira, hogy álomba is szenderültem.

Mikor felébredtem Daniel épp ráfordult a feljáróra. Szép kényelmesen bepakoltunk, én pedig elfoglaltam a vendégszobát, ami mostantól az otthonom lesz.

***

Fél évvel később...

- Megint keresett. - motyogtam kifelé menet az öcsémnek. Mathias még mindig keresett. Mintha nem akarná felfogni, hogy vége.

- És? Felvetted?

- Mégis mit gondolsz?

- Gondolom a szokásos. Hívott, de te megint nem vetted fel neki.

- Pontosan. Apa is hívott.

- Na és, elmondtad már neki, hogy ketten laknak a pocidban? - nézett rám nagy szemekkel Pete.

- Nem, még nem volt rá alkalmam. Neki sem vettem fel.

- Lana! - nézett rám szúrósan. - Alig beszélsz apáddal. Azért, mert elhagytad Őt, még nem jelenti azt, hogy Luc bácsival is meg kell szakítanod minden kapcsolatot! - kinyitotta nekem a kocsiajtót. Épp a terhestornáról igyekeztünk hazafelé. Majdnem nyolc hónapja várom az én gyönyörűségeimet. Lassan szülök. El sem tudom hinni.

- Pete, kérlek, váltsunk témát! - nehezen másztam be az ülésre, akkora voltam, mint egy bálna. Hol van már a régi alakom...

- Jó, rendben. És mikorra várod a piciket? - szállt be mellém.

- Augusztus elejére.

- Azt tudod már, hogy mik lesznek a babák? Úgy értem, tudod már a nemüket?

- Nem. Azt szeretném, ha meglepetés lenne, de az orvos azt mondta, nagyon takargatják magukat. Mintha ők sem akarnák, hogy megtudjuk, kik lesznek. - mosolyodtam el. - útban voltunk hazafelé, mikor is elhaladtunk egy kis közért mellett.

- Peter, megállnál a boltnál? Úgy ennék egy kis körtét.

- Kívánságod számomra parancs, hercegnő!

- Ne cikizz már! - bokszoltam vállon nevetve. Leparkolt, és elindult, hogy teljesítse az óhajaim. - Ja, és hozz egy kis dinnyét is! - kiáltottam utána.

Még most sem tudom elhinni, hogy ketten vannak. Mikor az orvos közölte velem, örömömben elsírtam magam. De aztán hamar elöntött a kétségbeesés. Fogalmam sem volt, hogyan fogom egyedül felnevelni a babákat. Igaz, hogy itt van nekem Dan, Elly és a srácok, de nem mehet így a végtelenségig. Ethan hazahozta bemutatni a barátnőjét, majd nem sokkal később bejelentette, hogy össze szeretnének költözni. Pete, aki ugyan még csak tizenhét, szintén kergeti a lányokat, tehát ő sem marad sokáig mellettem. Hiába, az élet nem áll meg, csak mert én boldogtalan vagyok.

Mire feleszméltem a gondolkodásból, Peter már vissza is ért hatalmas csomagokkal megrakodva. Bepakolt mindent a csomagtartóba, aztán visszaszökkent mellém.

- Kell még valami, vagy indulhatunk?

- Szerintem semmi.

- Bemenjünk a bababoltokba is, ha már errefelé járunk?

- Nem kell, köszönöm. Holnap jövünk Ethannal és Elly nénivel vásárolni.

- Engem meg kihagytok, mi?

- Nem, dehogy! Csak nem akarlak ezzel is traktálni. Egész eddig te furikáztál mindenhová, gondoltam kaphatnál végre egy szabadnapot.

- Na jó, nem bánom. Addig mi apával kifestjük a babaszobát.

- Megtennétek? - bújtam örömömben a vállához.

- Naná! Már alig várom, hogy megérkezzenek a tökmagok!

- Én is! El sem hiszed milyen nehezek! - mosolyodtam el. Közben lassacskán hazaértünk.

- Nem baj! Az a lényeg, hogy egészségesek legyenek. És különben is, te világ életedben vékony voltál! Simán vissza tudsz fogyni. - szállt ki mellőlem, hogy kisegíthessen.

- Uhh, köszi. Lassan ki se tudok szállni segítség nélkül.

- Nincs mit! Na irány befelé! Majd én bepakolok.

- Tündér vagy, öcskös!

***

A bababoltban szebbnél szebb ruhácskák sorakoztak a polcokon. Azt sem tudtam hol áll a fejem, annyi minden szükséges holmi volt a hangulatos kis üzletben. Ethan tétován nézett körbe, fogalma sem volt, miben is segíthetne nekem és az anyjának. Elly elzavarta, hogy válasszon két praktikus, de csinos babaágyat, és egy ikerbabakocsit. Abban bízott, hogy ez talán még az ő ügyetlen fiának is sikerülhet. Jót mosolyogtam a kialakult helyzeten. Ethan arca olyan volt, mintha citromba harapott volna, de nem mert vitába szállni az édesanyjával. Elly néni közben szakszerűen járta körbe a boltot, magával rángatva engem is. Szép lassan telepakolta a kosarainkat. Volt benne cumisüveg, vagy egy tucat előke, rágókák, babafigyelő készülékek, bébi étkészlet, törlőkendők, fürdetők, kenőcsök, pelenkák tömkelege és olyan kis zenélő-forgó valami, a kiságyak fölé.

- Na végre! - sóhajtott fel a nénikém. - most pedig jöhetnek a babaruhák. Milyen színűeket szeretnél?

- Fehéret leginkább, mert az olyan semleges. Esetleg még halvány zöldet, kéket, és van egy olyan érzésem, hogy a rózsaszín sem lehetetlen.

- Akkor nézzük a legfontosabbakat. Kell nekik pólya, takaró, rugdalózó... - és csak sorolta és sorolta, a kosarak pedig már színültig voltak. - … sapka, bébioverall... Egyenlőre ennyi elég is. Óh, a legfontosabbat majdnem elfelejtettem. Textilkendő a büfizésekhez.

- Nénikém! - szorítottam meg a kezét, ő pedig felém fordult és türelmesen várta, mit is szeretnék mondani. - Nagyon szépen köszönök mindent! El sem tudom képzelni mi lett volna velem nélkületek. Egyedül nem bírnék ezzel a hatalmas feladattal, remélem tudod.

- Kicsikém! - ölelt magához jó szorosan, már amennyire tudott a nagy pocakomtól. - Mi sem természetesebb ennél! Olyan, mintha a lányom lennél, édesem. Szeretlek, ugye tudod?

- Én is, Elly, én is.

Miután mindent, ami szükséges, beszereztünk, és Ethan bepakolt mindent, elindultunk hazafelé. Otthon a bácsikám és az én imádott kisöcsém tárt karokkal és egy csodásra festett szobával vártak minket. Miközben a ház férfi tagjai nagy erőkkel hordták befelé a babakellékeket, mi a nénikémmel bepakoltunk a szekrényekbe. Mire mindennel végeztünk, már ránk is esteledett. Leültünk vacsorázni, együtt volt az egész család, de feltűnt, hogy a fiúk gyanúsan hallgattak. Máskor végig dumálták az egészet, de most hallgattak, mint a sír. Mikor már nem bírtam tovább, kibukott belőlem a kérdés.

- Mi a baj?

- Semmi. - vágták rá egyszerre.

- Tényleg?

- Igen, Lana, ne parázz. - válaszolta Ethan.

- Akkor kifejthetné valamelyikőtök, mi az oka ennek a nagy hallgatásnak. A nagybátyám és a nénikém zavartan fordították el a tekintetüket. Végül Dan bácsi törte meg a csendet.

- Kicsikém... nem is tudom, hogyan kezdjek neki.

- Akkor mégis csak baj van?

- Nem, dehogy! - vágta rá Elizabeth.

- Arról van szó, - folytatta a bácsikám - hogy új állást kaptam.

- De hát ez nagyszerű! - ujjongtam.

- Nem igazán. Ugyanis az Államokban kéne, hogy dolgozzak.

- Oh...

- Elly velem jönne, de miattad nem akarom elfogadni a lehetőséget.

- Bácsikám!

- Lana! Nagyon fontos vagy nekem, kicsim, és nem akarlak cserben hagyni.

- Meg leszek, ne aggódj! Végtére is itt lesznek velem a srácok.

- Épp erről van szó. Ethan és Emily szeptemberben Londonba költöznek, és hát... szóval Pete is velük megy, ugyanis ott fog tanulni. - kínos csend. Elkezdtem feldolgozni az imént hallottakat és hamar döntöttem. Ne várhatom el, hogy mindent feláldozzanak értem, hiszen annyit segítettek már.

- Rendben van. Daniel, nyugodtan vállald el az állást, és Elly, te s nyugodtan menj vele!

- De akkor mi lesz veled? - vágott közbe Pete.

- Egyszerű! Visszaköltözöm Londonba.

- Hogyan? - hangzott négy felől a kérdés.

- Ethan és Emily nyugodtan összeköltözhetnek, és ha Peternek megfelel, lakhat velem. Így a bátyókámnak is jutna némi magánélet, és én sem lennék egyedül. Persze csak ha a fiúk is beleegyeznek. - aztán az unokatestvéreim felé fordultam. - Nos, mit szóltok hozzá? - félve néztem rájuk, hátha Pete nem akar majd velem élni. Eddig is csak nyűg voltam a nyakán, mindig őt ugráltattam, nem csodálnám, ha a hócipője is tele lenne velem.

- Király! - kiáltott fel Peter. Hatalmas kő zuhant le a vállamról, Elizabeth és Daniel ajkát pedig egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Egyedül Ethan nem adott még választ. Csak némán ült, végül nagy sokára megszólalt.

- Bírni fogod a Taknyossal? - vigyorodott el. Hálásan mosolyogtam rá.

- Hé! - kontrázott az újdonsült lakótársam.

- Tudod, hogy imádom őt. És a legjobb az egészben, hogy lett egy ingyenes bébicsőszöm. - erre a kijelentésemre mindenki egyszerre nevetett fel az asztalnál.

Az idő rettenetesen gyorsan telt, és mire észbe kaptam, már minden holmink Londonban volt. Mi pedig már költözhettünk is. A búcsúzás Danieltől és Ellytől fájó volt, náluk olyan otthonra leltem, amilyenre a házasságom előtt sohasem. Nehéz szívvel hagytam ott Írországot és félve tekintettem előre, most, hogy újra Londonban kell élnem. De legalább nem leszek egyedül. Pete és én egy gyönyörű, kedves kis házat vettünk a kertvárosban, amit nagy nehézségek árán, de végül is berendeztünk. Apának még nem szóltam, hogy hazaköltöztem, még nem éreztem szükségét. Ethan és Emily nem messze tőlünk vett egy takaros kis lakást. Az elrendezése egyszerű volt, mégis gyönyörű. Úgy éreztem, most az egyszer talán minden sikerülni fog.