Tizenkettedik fejezet

Sziasztok :)
Békés, Boldog Új Esztendőt fiatalság :):):)
Gondoltam itt az ideje meghozni az új év első fejezetét, annak örömére, hogy tutira tutin nem lett világvége és van lehetőségem befejezni életem első nagy szabású irományát. És mint ahogy ígértem, a bonyodalmak még csak most kezdődnek. Na de nem szaporítom tovább a szót, jó olvasást :)
XOXO Amelié

/ Mathias szemszöge /

Semmit sem akartam elsietni, hiszen előttünk állt az egész éjszaka, mégis olyan kevésnek éreztem a nekünk szánt időt. A gyertyák lágyan pislákoltak, meleg fénnyel lengtek körül minket. Lana fényárral borította be a szobát. Ennél csodálatosabb meglepetést nem is kaphattam volna a feleségemtől. Finoman harapdálta a nyakam, miközben a kezeim játéka alatt életre kelt a teste. Lassan ereszkedtem a combjai közé, miközben megállás nélkül öleltem és csókoltam. Úgy remegtem, mintha ez lett volna életem első együttléte, ami valamilyen szinten igaz volt. Soha egy nőt nem szerettem annyira, mint Lanát, és rajta kívül senkivel nem éltem át ehhez hasonlót.

Mikor eggyé váltunk, szorosan átölelt, lágyan csókolt, miközben felvettük a lassú, de mégis mindent elsöprő ősi ritmust. Miközben szerettük egymást – mert ezt a csodát nem lehet más szavakkal illetni - összekulcsoltuk az ujjainkat, hogy éreztessük a másikkal, egymáshoz tartozunk. Együtt jutottunk el a gyönyör kapujába is, hogy végül kimerülten egymás karjaiban aludhassunk el.

***

Elérkezett a Szenteste, amit egyrészt nagyon vártam, mert úgy éreztem itt az idő, hogy megvalljam Lanának az érzéseim, másrészt rettegtem is ettől a naptól, hiszen ma érkezett haza apám. Tudtam, hogy ma mindenképp meglátogat, de semmi kedvem sem volt ehhez a beszélgetéshez. Hallottam, amint a feljáróra gördül az autója, és azt is, amint belép az ajtón, így hát beletörődtem az elkerülhetetlenbe. Minden egyes lépése hatalmasat koppant a néma csöndben, ahogy megállíthatatlanul tört előre, mint valami hadsereg. Damoklész kardja a fejem felett lengett, türelmesen várta, mikor szolgáltathat ítéletet. Halk koppantás az ajtón, aztán már be is lépett. Még szerencse, hogy Lana lepihent, így, ha minden jól megy, semmit sem fog hallani az egészből. Mert ha nem így lenne... abba bele sem merek gondolni.

- Fiam...

- Szia apa. Hogy telt az utad?

- Jól, fiam, nagyon jól.

- Örülök.

- Én is örülök, de jobb lenne, ha nem kerülgetnéd tovább a forró kását, és végre kitálalnál. Megoldottad a problémádat?

- Kérlek, előbb foglalj helyet.

- Ezek szerint hosszú lesz. - apám elfoglalta a kanapét, én pedig a mellette álló fotelt céloztam meg. Nem tudtam hogyan kezdjek neki a mondanivalómnak.

- Nos...

- Ne habogj itt nekem, édes fiam, nem vagy már öt éves. Beszélj! - rivallt rám apám.

- Nem egészen.

- Pontosabban?

- Az illető még nem jelentkezett a feltételeket illetően.

- Miféle feltételekről lenne szó?

- Hogy mennyit kér a hallgatásáért cserébe.

- Miért, mit tudhat az az ostoba nőcske, hogy sakkban tarthat?

- Eleget, apám, hidd el, épp eleget.

- Mathias... - fojtott hangon beszélt hozzám, miközben masszírozni kezdte az orrnyergét dühében. - Jobb lenne, ha abbahagynád a mellébeszélést. Nem vagyok túl jó kedvemben. Miről is tud az a könnyűvérű nőszemély?

- Arról, amit elkövettem Lana ellen... - suttogtam szégyenemben.

- Fiam! Nyugtass meg, hogy nem arról van szó, amire gondolok. - emelte meg a hangját.

- De, arról van szó. Megcsaltam Lanát, amíg Olaszországban volt. Vele. - csattant a pofon. Még egy. Majd egy újabb. Az arcom lángokban állt a hatalmas tenyér nyomában. Rég nem éreztem már apám kezének nyomát az arcomon.

- Hogy merészelted ezt, te nyavalyás kölyök? Hát erre tanítottalak, te kurafi? Mondtam neked, hogy még az esküvő előtt éld ki magad, te kis szaros! Mindegy milyen elviselhetetlen az asszonyod a háznál, nem érdemli ezt! Még akkor sem, ha előtte egy útszéli lotyó volt! Nem érdekel, hogy Lana mit rontott el ebben a házasságban, de nem volt ehhez jogod, felfogtad? - nem bírtam tovább, kifakadt belőlem is minden indulat.

- De megtettem, apa! És nem tudom meg nem történtté tenni, felfogtad? Bármennyire ócsárolsz is, akkor is megtettem! Megcsaltam a nejem, és ez ellen te sem tudsz mit tenni!

- Na ide figyelj, te kis taknyos! - ragadta meg az ingem, hogy jól megrángathasson. - Velem te így nem beszélsz, felfogtad? És imádkozz a Teremtőhöz, hogy ez a kis malőr ne jusson a menyem fülébe, különben megnézheted magad! - nem is figyeltem apám szavaira, mert a lépcsők dobogására és a bejárati ajtó csattanására lettem figyelmes. Ne! Lana!

- Eressz!

Kirántottam magam apám kezei közül, és rohantam, mint egy őrült, hátha megállíthatom a feleségem. A garázsnál értem utol, épp beszállni készült a kocsijába. Elkaptam a karjánál fogva és magamhoz rántottam.

- Engedj el! - zokogta. Ott ütött, ahol ért, teljes erejéből. Minden egyes ütésével megölt egy kis darabot belőlem, minden elhullatott könnycseppel együtt halt a lelkem egy része. Fájt, hogy szenvedni látom, mindennél jobban fájt.

- Nem! Kérlek, kérlek Lana, engedd, hogy elmagyarázzam! - erőlködtem a nőért, akit szeretek.

- Eressz már el! Nem vagyok kíváncsi a további hazugságaidra, te szemét! Egyáltalán hogyan tudtál velem ezek után lefeküdni? Nem volt elég az a lotyó? Tőlem is el kellett venned mindent? Meg kellett döntened, igaz? Hogy tehetted ezt? - a törékeny kis teste rázkódott a sírástól. - Hagyj elmenni! - acélozta meg a hangját.

- Addig nem, amíg nem beszéljük meg a dolgokat! - próbáltam szilárdan kitartani, de éreztem, minden hiába.

- Ezen nincs mit megbeszélni, Mathias... Vége. - a könnyek mostanra némán csorogtak az arcán, a hangja is elhalkult.

- Nem! Ne tedd ezt velem, kérlek! Szeretlek, kicsim! Bocsáss meg! Az Istenre kérlek, bocsáss meg! - borultam térdre előtte.

- Ezen nincs mit megbocsátani. Gyűlöllek! Bárcsak ne kellett volna megismernem téged! Bárcsak ne szerettem volna beléd! - nem akartam felfogni, amit mondott. Egyre csak az lebegett előttem, hogy elhagy. Halványan emlékszem, hogy valamit elém hajított, aztán beszállt az autóba és minden szó nélkül elhajtott.

Nem tudom meddig rostokolhattam a garázsban, mikor arra eszméltem, hogy fázom. Összeszedtem magam és visszamentem a házba kezemben a dobozzal, amit Lana hozzám vágott. Lassan haladtam felfelé. Apám még mindig ott volt, ahol hagytam. Elvánszorogtam a bárpultig, töltöttem magamnak valami jó erőset és leültem a kanapéra.

- Most boldog vagy? - szegeztem a kérdést apám fejéhez. - Elhagyott. És mindezt csak neked köszönhetem! Mondd, miért kell neked mindig mindenbe beleszólnod? Miért nem hagysz már végre békén? - üvöltöttem. Ő pedig szép komótosan elindult az ajtó felé. Mielőtt azonban kilépett volna rajta, még visszaszólt.

- Ez egyedül a te hibád, fiam, nem pedig az enyém. -és már ott sem volt. Hallottam, ahogy lesétál, nem sokkal később pedig elhajt.

Igaza van. Egyes-egyedül az én hibám, ami történt. Senki más nem tehet róla, csak én. Csakis én. Felálltam, hogy töltsek magamnak még egy pohárral, de belebotlottam valamibe. Lehajoltam érte, hogy megnézzem mi is az. Az ékszerdoboz, amit Lana hagyott itt. Leültem és szép lassan kinyitottam. Egy karkötő volt benne. De ahogy jobban megnéztem láttam, hogy ez nem csak egy egyszerű ékszer. A lánc közepén elhelyezkedő ezüstlapot életem legfájdalmasabb mondata borította. Lana cikornyás, gyönyörű betűi és az Ő szerelmi vallomása. A tenyerembe hajtottam a fejem és hagytam, hogy a forró könnyek marják az arcomat.

/ Lana szemszöge /

Teljes gázzal hajtottam, de amint elhagytam a birtok határait, éreztem, hogy meg kell állnom. Úgy éreztem ketté szakít a fájdalom. Éreztem, hogy ha nem üvöltöm ki magamból, abba beleőrülök, így hát minden erőmből ordítani kezdtem.

- Miért? Miért én? Miért kellett ezt tennie velem? Hogy volt rá képes? Hát nem jelentettem neki semmit? Ennyire nem érdemeltem ki a tiszteletét? Milyen ember az ilyen? Annyira tudtam. Miért nem tartottam magam az adott szavamhoz? Nincs szíve. Akkor sem volt, mikor elvett, mikor megcsalt, akkor sem, mikor lefeküdt velem, és most sincs. Mi lesz így a kicsivel? Mi lesz velem? Szeretem... még mindig szeretem... - bömböltem, mint egy kisgyerek, de hát az is voltam. Hittem a mesékben, a csodában, pedig egy felnőtt tudja, hogy mindez hazugság. Hát most felnőttem. Éreztem, hogy nem leszek képes elvezetni apához, úgyhogy előkotortam a telefonom, nagy nehezen, a könnyeimtől alig látva kikerestem a névjegyzékből és hívni kezdtem. A második csengetésre fel is vette.

- Szia, édesem!Hatalmas meglepetéssel szolgálhatok. Megjöttek Daniel bácsikádék és a srácok. Ti mikorra érkeztek Mathiassal? - a neve hallatán újra felzokogtam. - Lana, kicsikém, mi a baj? Lana! Szólalj meg!

- Nem... nem megyünk többé együtt sehova... - nyafogtam.

- Mi történt? Kicsikém, mi a gond?

- Apuci... apuci, gyertek értem, kérlek!

- Nyugodj meg! Ssss...

- Nem tudok! Gyertek értem! Már... már elhagytam a bir.. birtokot..., de, de nem tudok... nem... - sírtam fel ismét.

- Megyek érted! Nyugodj meg életem, apu mindjárt ott van! - Bontotta a vonalat.

Felhúztam a térdeimet, szorosan átkaroltam, és ringattam magam, hátha képes leszek megnyugodni. A könnyeim mélyen szántották az arcomat. Mi lesz így velem és a kicsi babámmal? Hogy élem túl, hogy elvesztettem a szerelmemet? Nem tudok a királyságban maradni. El kell hagynom Britanniát. De hova mehetnék? Ki segít majd nekem? Nekünk?

***

Fél órával később megérkeztek. Ethan, Peter és apa egyszerre ugrottak ki és rohantak hozzám. Ethan tépte fel az ajtót és kapott ki a kormány mögül.

- Hugicám, semmi baj, itt vagyunk! - Szorosan tartott az ölében. Apa és Pete is odalépett hozzánk, együtt öleltek. Éreztem, hogy az én drága apukám homlokon csókol.

- Menjünk haza... - könyörögtem.

- Peter! - szólt az öccséhez. - Nyomás a kormány mögé. Te vezetsz. Én hátraülök Lanával. - aztán hozzám fordult. - Mindjárt otthon leszünk. Csak nyugodj meg. - Apa felajánlotta, hogy ő megy elöl az úton, aztán már indultunk is.

Ethan egész úton, amíg haza nem értünk, ringatott, megnyugtatóan susogott a fülembe. Magamon éreztem Peter aggódó pillantását is. A visszapillantón keresztül figyelt, fiatal homloka sűrűn szaladt ráncba. Hamar haza értünk, Pete és apa nem sajnálták kihajtani még a lelket is a kocsikból. A bátyuskám ölben vitt be a szülői házba, ahol már vártak minket. Dan bácsi és Elly néni riadt tekintetével találtam szemben magam.

- Angyalkám, mi van veled? - Rohant hozzánk Elly néni. Ethan nem foglalkozott vele, egyenesen megindult velem a régi szobám felé.

- Anya, nyugi! Mi sem tudunk semmit. - hallottam Pete hangját.

- Menj előlem Pete, a lányom mellett a helyem! - morgott apa.

- Lucas bácsi, maradj itt! Majd mi beszélünk vele! Tudod, hogy mindig mi voltunk a titokgazdái.

- Peter! - szólalt meg a bácsikám is. - ne legyél szemtelen!

- Nem érdekel, apa! Lanának szüksége van rám és Ethanre! Lucas bácsi, kérlek! Bízz bennem!

- Nem bánom... én ehhez kevés vagyok...

- Köszönöm! - vakkantotta, és már rohant is utánunk.

Ethan épp az ajtómat nyitotta, mikor beért minket.Nem kapcsolt lámpát, lassan sétált velem az ágyig, amire aztán óvatosan letett. Mindketten mellém bújtak és szorosan öleltek magukhoz. Hagyták, hogy kisírjam magam a vállukon, nem kérdezgettek, hagytak időt, hogy magamtól beszéljek, ha akarok. Mikor már úgy éreztem nem tudok többet sírni, felnéztem rájuk. Már sötétedett, de a félhomályban is ki tudtam venni az arcukat. Kíváncsi, de mégis megértő tekintettel vizslattak mindketten. Halkan beszélni kezdtem

- Vége van.

- Tudom. - válaszolta Ethan.

- De miért? - kérdezte az én kis dilibogyós öcsikém. Hiába, sosem tudta tartani a száját. De pont ezért szerettem.

- Kuss, Taknyos!

- Ne cseszegess, Pápaszem! - kontrázott vissza a bátyjának.

- Srácok! Hagyjátok már abba! - nevettem el magam.

- Bocsi.. - egyszerre. Már megint egyszerre beszélnek. Nem bírtam ki, ismét elnevettem magam. Bármennyire fájt is, ami történt, azért én mégis örültem, hogy itt vannak nekem.

- Jó, hogy itt vagytok, de tényleg! Hiányoztatok, de nagyon...

- Te is! - hangzott fel ismét egyszerre a válasz. Hihetetlenek, de mindig képesek mosolyt csalni az ember arcára.

-Szeretlek titeket, lükék! - öleltem magamhoz őket. A fiúk pedig nyomtak egy-egy hatalmas cuppanóst az arcom két oldalára. Aztán egy ideig megint a némaság ölelt minket körül. Nem volt zavaró, inkább elárasztotta nyugalommal a szívem és balzsamozta a megtört lelkem. Végül megint megszólalt az izgága öcsi.

- Akarsz beszélni róla, Lana?

- Muszáj? - kérdeztem elkeseredetten.

- Semmit sem kell muszájból megtenni, hugi. -adta meg a választ Ethan. De végül mégis vettem egy mély levegőt, és kimondtam, ami mart belülről. Szinte kirobbant belőlem. Azt akartam, hogy amint kimondom, szűnjön meg a fájdalom, de ugyanakkor azt is tudtam, hogy mindez egyszerűen lehetetlen. Nem lehet mindezt eltörölni.

- Megcsalt. Mathias megcsalt engem.